Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
S.H.I.E.L.D. :: Dokumentumok :: Naplók
1 / 3 oldal
1 / 3 oldal • 1, 2, 3
Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, első bejegyzés.
Úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna… pedig már jó pár év eltelt azóta a szörnyű háború óta. A II. világháború, ma már így emlegeti mindenki… Ki gondolta volna, hogy lesz még egy második is belőle, nem igaz?
De ha az emberi természetet vesszük alapul, nem lehetetlen, hogy egy harmadik és negyedik is vár még ránk valahol a nem is oly távoli jövőben. Isten segítsen rajtunk, ha így lesz.
Ezt a háborút most megnyertük, de nem sokon múlt. Istenemre mondom, nem sokon múlt, hogy most nem horogkeresztes lobogók borítják teljes New Yorkot. Valószínűleg a világ sosem tudja meg, de nekem muszáj kiírnom magamból, hogy ez a győzelem SOHA nem valósulhatott volna meg… ha nincs Steve Rogers. Amerika Kapitány.
Jéghideg este volt. Izland felett jártunk egy titkos akción, amely a fejesek szerint akár az utolsó is lehetett a végső győzelemhez. Naiv, optimista baka voltam, így hittem nekik. Mindent elhittem, mert ott volt mellettem legjobb barátom, aki nem mellesleg a nemzet hőse is volt: Steve Rogers, azaz Amerika Kapitány. Az én fegyverem csupán egy fényképezőgép volt, amellyel meg kellett örökítenem a Kapitány hőstetteit, hogy a képekkel ösztönözzük bajtársainkat a végtelennek tűnő gyilkos háborúban. Hiába a képek – sajnos sokan még így is csak egy ügyes propagandahúzásnak hitték a Kapitányt, egy nem létező mítosznak, akivel a zöldfülűeket etetik.
Bevallom, nem emlékszem már, kik voltak velünk a repülőn… Pár név ugrik csak be a szakaszomból, de három egyértelműen kiemelkedik közülük.
Gregory Jonathan Miller őrmester, vagy ahogy mi hívtuk: „Őrmi”. Az öreg Greg… A mindig borostás arc, a szájából lógó cigi, az állandó bagószag… A visszataszító külseje ellenére is kedveltem, és szeretném azt hinni, hogy ő is kedvelt engem.
Aztán ott volt Patrik James O’Connor hadnagy, az ifjú tengerésztiszt Bostonból. Gyönyörű és precíz papír- és fahajókat tudott építeni – párat még sikerült is lekapnom indulás előtt, amikor mutatta őket. Bármikor rábíztam volna az életem.
És végül, de nem utolsó sorban Marty Sherwood tizedes. Kiváló robbantási szakértő volt, és céllövésben is jeleskedett. Egyszer volt alkalmam enni a marhasültjéből – egyenesen isteni volt! Mondtam is neki, hogy ha egyszer vége ennek az őrületnek, nyithatna egy éttermet.
Amit azon az éjjelen velük hármójukkal láttam… örökre az elmémbe égett.
Semmi konkrétumot nem tudtunk a feladatunkról, csak hogy Izlandon a németek egy titkos bázist építettek, ahol valamiféle „csodafegyveren” dolgoztak, amely ismét az ő javukra fordíthatná a háború menetét. Nyilvánvaló volt, hogy a szövetséges erők ezt nem hagyhatták, de mivel a seregek nagy része le volt foglalva a kontinensen, ezért minket, egy pár repülőnyi titkos alakulatot küldtek csak a szigetre.
De velünk volt a Kapitány is.
Kétségtelenül nagy volt a feszültség a repülőn utazó katonák között, de többen viccelődve próbálták leplezni az aggodalmukat.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a németek képesek lennének ilyen aljasságra – mondta egy tizedes. – Lelőni egy Camel-cigarettával megpakolt gépet!
Én is elmosolyodtam a kijelentésre, és csak ennyit válaszoltam:
– Ez a sok büdös bagó visz majd a sírba.
De a tizedes nem adta könnyen magát.
– Nem, Bucky – válaszolta. – A cigaretta csak elszínezi a fogaidat. Az a valami azon a szigeten: az fog majd a sírba vinni!
A nevetgélés ekkor abbamaradt… Mindenki rettegett attól, hogy ez egy öngyilkos küldetés lesz, és hogy csak ezért intézett hozzánk személyes üzenetet Roosevelt elnök indulás előtt. Csak én mosolyogtam tovább. Ők még nem tudták, hogy a Kapitány is köztünk ült átlagos egyenruhában…”
Úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna… pedig már jó pár év eltelt azóta a szörnyű háború óta. A II. világháború, ma már így emlegeti mindenki… Ki gondolta volna, hogy lesz még egy második is belőle, nem igaz?
De ha az emberi természetet vesszük alapul, nem lehetetlen, hogy egy harmadik és negyedik is vár még ránk valahol a nem is oly távoli jövőben. Isten segítsen rajtunk, ha így lesz.
Ezt a háborút most megnyertük, de nem sokon múlt. Istenemre mondom, nem sokon múlt, hogy most nem horogkeresztes lobogók borítják teljes New Yorkot. Valószínűleg a világ sosem tudja meg, de nekem muszáj kiírnom magamból, hogy ez a győzelem SOHA nem valósulhatott volna meg… ha nincs Steve Rogers. Amerika Kapitány.
Jéghideg este volt. Izland felett jártunk egy titkos akción, amely a fejesek szerint akár az utolsó is lehetett a végső győzelemhez. Naiv, optimista baka voltam, így hittem nekik. Mindent elhittem, mert ott volt mellettem legjobb barátom, aki nem mellesleg a nemzet hőse is volt: Steve Rogers, azaz Amerika Kapitány. Az én fegyverem csupán egy fényképezőgép volt, amellyel meg kellett örökítenem a Kapitány hőstetteit, hogy a képekkel ösztönözzük bajtársainkat a végtelennek tűnő gyilkos háborúban. Hiába a képek – sajnos sokan még így is csak egy ügyes propagandahúzásnak hitték a Kapitányt, egy nem létező mítosznak, akivel a zöldfülűeket etetik.
Bevallom, nem emlékszem már, kik voltak velünk a repülőn… Pár név ugrik csak be a szakaszomból, de három egyértelműen kiemelkedik közülük.
Gregory Jonathan Miller őrmester, vagy ahogy mi hívtuk: „Őrmi”. Az öreg Greg… A mindig borostás arc, a szájából lógó cigi, az állandó bagószag… A visszataszító külseje ellenére is kedveltem, és szeretném azt hinni, hogy ő is kedvelt engem.
Aztán ott volt Patrik James O’Connor hadnagy, az ifjú tengerésztiszt Bostonból. Gyönyörű és precíz papír- és fahajókat tudott építeni – párat még sikerült is lekapnom indulás előtt, amikor mutatta őket. Bármikor rábíztam volna az életem.
És végül, de nem utolsó sorban Marty Sherwood tizedes. Kiváló robbantási szakértő volt, és céllövésben is jeleskedett. Egyszer volt alkalmam enni a marhasültjéből – egyenesen isteni volt! Mondtam is neki, hogy ha egyszer vége ennek az őrületnek, nyithatna egy éttermet.
Amit azon az éjjelen velük hármójukkal láttam… örökre az elmémbe égett.
Semmi konkrétumot nem tudtunk a feladatunkról, csak hogy Izlandon a németek egy titkos bázist építettek, ahol valamiféle „csodafegyveren” dolgoztak, amely ismét az ő javukra fordíthatná a háború menetét. Nyilvánvaló volt, hogy a szövetséges erők ezt nem hagyhatták, de mivel a seregek nagy része le volt foglalva a kontinensen, ezért minket, egy pár repülőnyi titkos alakulatot küldtek csak a szigetre.
De velünk volt a Kapitány is.
Kétségtelenül nagy volt a feszültség a repülőn utazó katonák között, de többen viccelődve próbálták leplezni az aggodalmukat.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a németek képesek lennének ilyen aljasságra – mondta egy tizedes. – Lelőni egy Camel-cigarettával megpakolt gépet!
Én is elmosolyodtam a kijelentésre, és csak ennyit válaszoltam:
– Ez a sok büdös bagó visz majd a sírba.
De a tizedes nem adta könnyen magát.
– Nem, Bucky – válaszolta. – A cigaretta csak elszínezi a fogaidat. Az a valami azon a szigeten: az fog majd a sírba vinni!
A nevetgélés ekkor abbamaradt… Mindenki rettegett attól, hogy ez egy öngyilkos küldetés lesz, és hogy csak ezért intézett hozzánk személyes üzenetet Roosevelt elnök indulás előtt. Csak én mosolyogtam tovább. Ők még nem tudták, hogy a Kapitány is köztünk ült átlagos egyenruhában…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, második bejegyzés.
Greg profin próbálta kezelni a helyzetet. Nem véletlenül lett őrmester. Amikor megfagyott a hangulat, újra egy kis viccelődéssel oldotta azt fel, és hamarosan visszaült minden társunk arcára a mosoly. Én is bekapcsolódtam a „játékba”.
– Beszállhatok úgy is, ha én is a győzelmünkre teszek? – kérdeztem tőle. – De kérem, Őrmi, hagyjuk már a cigiket… A gondolatuktól is rám jön a köhögőroham! Komolyan nem értem magukat, dohányosokat!
Marty is válaszolt Gregnek, de megmondom őszintén, néha nem tudtam eldönteni, mikor viccel és mikor beszél komolyan. Ilyen volt ez a mostani válasza is, így inkább nem reagáltam rá. Újból elővette az imakönyvét is, és tudtam, hogy ilyenkor nem jó ötlet zavarni. Félreértés ne essék, magam is vallásos ember voltam világéletemben… de Marty hívősége néha megijesztett.
Patrik egyelőre szótlanul ült. Őt is megértettem, és tiszteletben tartottam, hogy szeretne egyedül maradni a gondolataival. Az arckifejezése arról árulkodott, hogy nem bízik a sikerünkben…
Sajnos a korábbi tizedes csak nem hagyta abba a kárálást…
– Örülök, hogy mindenki ilyen jókedvében van – mondta megvetően. – Rajtam kívül itt mindenki aludt az eligazításon? A fritzek ott lent valami olyan csodafegyveren dolgoznak, amivel pár nap alatt megnyerhetik a háborút! Csak az olyan bátor kiskatonák, mint mi, állunk jelenleg a Wehrmacht és a Madison Avenue között! És a legjobb ötlet, amivel a mieink elő tudtak rukkolni, hogy minél többünket lehajítanak erre a titkos bázisra, abban a hiú reményben, hogy majd valamelyikünk tönkrevágja azt a fegyvert! Van ebben a tervben bármi olyan, ami azt indokolná, hogy a győzelmünkre kellene fogadnom az őrmesterrel?
Eddig bírtam. Megráztam a fejem, elmosolyodtam, majd így feleltem:
– Például az, hogy nekünk is megvan a magunk csodafegyvere, okostojás.”
Greg profin próbálta kezelni a helyzetet. Nem véletlenül lett őrmester. Amikor megfagyott a hangulat, újra egy kis viccelődéssel oldotta azt fel, és hamarosan visszaült minden társunk arcára a mosoly. Én is bekapcsolódtam a „játékba”.
– Beszállhatok úgy is, ha én is a győzelmünkre teszek? – kérdeztem tőle. – De kérem, Őrmi, hagyjuk már a cigiket… A gondolatuktól is rám jön a köhögőroham! Komolyan nem értem magukat, dohányosokat!
Marty is válaszolt Gregnek, de megmondom őszintén, néha nem tudtam eldönteni, mikor viccel és mikor beszél komolyan. Ilyen volt ez a mostani válasza is, így inkább nem reagáltam rá. Újból elővette az imakönyvét is, és tudtam, hogy ilyenkor nem jó ötlet zavarni. Félreértés ne essék, magam is vallásos ember voltam világéletemben… de Marty hívősége néha megijesztett.
Patrik egyelőre szótlanul ült. Őt is megértettem, és tiszteletben tartottam, hogy szeretne egyedül maradni a gondolataival. Az arckifejezése arról árulkodott, hogy nem bízik a sikerünkben…
Sajnos a korábbi tizedes csak nem hagyta abba a kárálást…
– Örülök, hogy mindenki ilyen jókedvében van – mondta megvetően. – Rajtam kívül itt mindenki aludt az eligazításon? A fritzek ott lent valami olyan csodafegyveren dolgoznak, amivel pár nap alatt megnyerhetik a háborút! Csak az olyan bátor kiskatonák, mint mi, állunk jelenleg a Wehrmacht és a Madison Avenue között! És a legjobb ötlet, amivel a mieink elő tudtak rukkolni, hogy minél többünket lehajítanak erre a titkos bázisra, abban a hiú reményben, hogy majd valamelyikünk tönkrevágja azt a fegyvert! Van ebben a tervben bármi olyan, ami azt indokolná, hogy a győzelmünkre kellene fogadnom az őrmesterrel?
Eddig bírtam. Megráztam a fejem, elmosolyodtam, majd így feleltem:
– Például az, hogy nekünk is megvan a magunk csodafegyvere, okostojás.”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, harmadik bejegyzés.
Vígan mosolyogtam Greg válaszára, és gyorsan még egy fényképet is készítettem róla.
– Az utókornak, Őrmi! – nevettem fel. – Nem mindennap találkozni olyan őrmesterrel, aki borral és naranccsal fogad egy bevetés előtt az embereivel! Máris jobb, mint a cigaretta!
Az is tetszett, amit Greg a csodafegyverről mondott, és emlékeim szerint nemcsak nekem – a katonákba kezdett újra visszatérni a harci kedv és az optimizmus. Közben Martyra pillantottam, aki meglehetősen brutális megoldással állt elő.
– Ugyan, Marty… – szóltam hozzá. – Ezt te sem gondolhatod komolyan. Nem aludtál eleget, és a fáradtság elvette az eszedet? A németek előszeretettel dolgoztatnak foglyokat a bázisaikon, és talán fogolytáborok is vannak odalent, nem is beszélve az esetleges civilekről… Nem bombázhatunk, már csak azért sem, mert nem tudjuk, milyen fegyver készül lent. Lehet, hogy egy bombázás indítaná épp be…
Aztán Patrik felhozta a Kapitányt. A szavai alapján nem tudtam eldönteni, hisz-e Steve erejében, vagy sem, de a hozzáállása lelket öntött többünkbe is. Elszánt hazafi volt, a szabadság harcosa, és én tiszteletteljesen biccentettem felé a mondandója után.
A panaszkodó tizedest azonban ez sem győzte meg.
– Hah! – harsant fel gúnyosan. – Persze! Amerika Kapitány! Lehet, hogy a sorozásnál ösztönzőleg hat egyesekre egy cirkuszi göncbe bújtatott bohóc, akit szuperkatonának neveznek, de szerinted mi hány évesek vagyunk, Barnes? Itt most ne is számíts remek fotókra, amiket majd meghamisíthatsz, hogy azokkal csábítsátok a seregbe a 18 éves kölyköket. Amin odalent dolgoznak… nem kizárt, hogy akár egész városokat tehet a földdel egyenlővé másodpercek alatt, és az a csillagdíszes kamukatona, akinek állandóan a nyomában kell loholnod a pénzedért, ugyanúgy meghal majd odalent, mint mi, öcsi.
Éreztem, hogy megmoccan mellettem az eddig mozdulatlanul ülő, átlagos egyenruhát viselő Kapitány… majd nyugodt, csendes hangon így felelt:
– Bucky, közölnéd ezekkel a kedves úriemberekkel, hogy az elmúlt három évben a titkos akcióim során soha nem veszett oda egyetlen csapatom sem?
Pár pillanatra néma csend telepedett a döbbent katonákra…”
Vígan mosolyogtam Greg válaszára, és gyorsan még egy fényképet is készítettem róla.
– Az utókornak, Őrmi! – nevettem fel. – Nem mindennap találkozni olyan őrmesterrel, aki borral és naranccsal fogad egy bevetés előtt az embereivel! Máris jobb, mint a cigaretta!
Az is tetszett, amit Greg a csodafegyverről mondott, és emlékeim szerint nemcsak nekem – a katonákba kezdett újra visszatérni a harci kedv és az optimizmus. Közben Martyra pillantottam, aki meglehetősen brutális megoldással állt elő.
– Ugyan, Marty… – szóltam hozzá. – Ezt te sem gondolhatod komolyan. Nem aludtál eleget, és a fáradtság elvette az eszedet? A németek előszeretettel dolgoztatnak foglyokat a bázisaikon, és talán fogolytáborok is vannak odalent, nem is beszélve az esetleges civilekről… Nem bombázhatunk, már csak azért sem, mert nem tudjuk, milyen fegyver készül lent. Lehet, hogy egy bombázás indítaná épp be…
Aztán Patrik felhozta a Kapitányt. A szavai alapján nem tudtam eldönteni, hisz-e Steve erejében, vagy sem, de a hozzáállása lelket öntött többünkbe is. Elszánt hazafi volt, a szabadság harcosa, és én tiszteletteljesen biccentettem felé a mondandója után.
A panaszkodó tizedest azonban ez sem győzte meg.
– Hah! – harsant fel gúnyosan. – Persze! Amerika Kapitány! Lehet, hogy a sorozásnál ösztönzőleg hat egyesekre egy cirkuszi göncbe bújtatott bohóc, akit szuperkatonának neveznek, de szerinted mi hány évesek vagyunk, Barnes? Itt most ne is számíts remek fotókra, amiket majd meghamisíthatsz, hogy azokkal csábítsátok a seregbe a 18 éves kölyköket. Amin odalent dolgoznak… nem kizárt, hogy akár egész városokat tehet a földdel egyenlővé másodpercek alatt, és az a csillagdíszes kamukatona, akinek állandóan a nyomában kell loholnod a pénzedért, ugyanúgy meghal majd odalent, mint mi, öcsi.
Éreztem, hogy megmoccan mellettem az eddig mozdulatlanul ülő, átlagos egyenruhát viselő Kapitány… majd nyugodt, csendes hangon így felelt:
– Bucky, közölnéd ezekkel a kedves úriemberekkel, hogy az elmúlt három évben a titkos akcióim során soha nem veszett oda egyetlen csapatom sem?
Pár pillanatra néma csend telepedett a döbbent katonákra…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, negyedik bejegyzés.
Greg csak szótlanul hallgatta a tizedes további próbálkozásait, hogy mindenkit megfélemlítsen, míg Patrik hangzatos monológgal válaszolt. Emlékszem, mennyire megérintett, amit mondott, és legszívesebben ott azonnal kezet ráztam volna vele, de helyette csak elismerően vállon veregettem. Ez volt az a Patrik, akit én ismertem és kedveltem.
Marty közben folytatta a bombázás melletti érvelését, de továbbra is csak a fejemet ráztam.
– Marty – kezdtem. – Akárhogy is, parancsot kaptunk. Ha mást nem, legalább ezt fogadd el. Hidd el, senki sem akar ártatlanokat halomra ölni egy bombával. Te sem, ebben biztos vagyok. Én nem egy ilyen Egyesült Államokért harcolok.
Így visszatekintve ironikus, hogy ezen mondataim után pár hónappal, 1945. augusztus 6-án Truman elnök parancsára ledobtuk az atombombát Hirosimára… de ez már egy másik rossz és rémálomba illő emlék.
Vissza Izlandra, arra a kis repülőre, amelyen a Kapitány szavai után mindenkinek elkerekedett a szeme. Még Gregnek, Patriknek és Martynak is.
Steve nevetve válaszolt Őrminek, miközben felállt.
– Úgy van, fiam – kezdte. – És csak hogy még világosabb legyen: ezennel mindenkit meghívok a hat hónap múlva esedékes menyegzőmre.
Gail fotóját szorongatta a kezében, ahogy ezt kimondta… és beleremegek a gondolatba, hogy végül milyen fájdalmat okozott annak a szegény nőnek. Nem tudom, bűnt követtem-e el, hogy az én karjaim nyújtottak neki vigaszt a nehéz időkben, de… nem is szeretnék most erről írni. Majd a halálom után ítélkeznek felettem az égiek.
A Kapitány átlagos, de jó kiállású, magas, izmos férfinak tűnt. Persze ez nem volt szokatlan látvány a katonaságban, és sötét is volt a gépen, Steve nagy, katonai kabátban volt, az arcát sisak takarta… nem sokat láttak belőle. A hangja mindenesetre rendkívül meggyőző és erős volt, a hátán hordott, az amerikai zászló mintáját követő pajzs pedig még így is gyönyörű látvány volt.
Emlékszem, hogy bámulta mindenki, ahogy a gép ajtajához lépdelt.
– Egy perc, és az ugrózónához érünk – figyelmeztetett.
Gyorsan leellenőriztem az ejtőernyőmet a hátamon, hiszen az ugrózóna felett kellett kiugranunk, és úgy megérkeznünk a szigetre. Amikor a Kapitány már nem hallhatta, az a fránya tizedes csak mondott még pár szót…
– Nem szívesen mondom ezt, Bucky, de a zászlóba bújt haverod épp olyan eszement, mint te, nagymenő – gúnyolódott. – Mégis hogy akar minket segíteni odalent, ha még ejtőernyő sincs rajta?
Valóban: mostanra már mindenki észrevehette, hogy Steve-en nem volt ejtőernyő, és úgy készült az ugrásra. Felnevettem.
– Heh. Te sosem olvasol újságot, öregem? Amerika Kapitány szinte soha nem használ ejtőernyőt – feleltem. – Szerinte az ejtőernyő lányoknak való.
Ezzel a Kapitány ejtőernyő nélkül kivetette magát a gépből…”
Greg csak szótlanul hallgatta a tizedes további próbálkozásait, hogy mindenkit megfélemlítsen, míg Patrik hangzatos monológgal válaszolt. Emlékszem, mennyire megérintett, amit mondott, és legszívesebben ott azonnal kezet ráztam volna vele, de helyette csak elismerően vállon veregettem. Ez volt az a Patrik, akit én ismertem és kedveltem.
Marty közben folytatta a bombázás melletti érvelését, de továbbra is csak a fejemet ráztam.
– Marty – kezdtem. – Akárhogy is, parancsot kaptunk. Ha mást nem, legalább ezt fogadd el. Hidd el, senki sem akar ártatlanokat halomra ölni egy bombával. Te sem, ebben biztos vagyok. Én nem egy ilyen Egyesült Államokért harcolok.
Így visszatekintve ironikus, hogy ezen mondataim után pár hónappal, 1945. augusztus 6-án Truman elnök parancsára ledobtuk az atombombát Hirosimára… de ez már egy másik rossz és rémálomba illő emlék.
Vissza Izlandra, arra a kis repülőre, amelyen a Kapitány szavai után mindenkinek elkerekedett a szeme. Még Gregnek, Patriknek és Martynak is.
Steve nevetve válaszolt Őrminek, miközben felállt.
– Úgy van, fiam – kezdte. – És csak hogy még világosabb legyen: ezennel mindenkit meghívok a hat hónap múlva esedékes menyegzőmre.
Gail fotóját szorongatta a kezében, ahogy ezt kimondta… és beleremegek a gondolatba, hogy végül milyen fájdalmat okozott annak a szegény nőnek. Nem tudom, bűnt követtem-e el, hogy az én karjaim nyújtottak neki vigaszt a nehéz időkben, de… nem is szeretnék most erről írni. Majd a halálom után ítélkeznek felettem az égiek.
A Kapitány átlagos, de jó kiállású, magas, izmos férfinak tűnt. Persze ez nem volt szokatlan látvány a katonaságban, és sötét is volt a gépen, Steve nagy, katonai kabátban volt, az arcát sisak takarta… nem sokat láttak belőle. A hangja mindenesetre rendkívül meggyőző és erős volt, a hátán hordott, az amerikai zászló mintáját követő pajzs pedig még így is gyönyörű látvány volt.
Emlékszem, hogy bámulta mindenki, ahogy a gép ajtajához lépdelt.
– Egy perc, és az ugrózónához érünk – figyelmeztetett.
Gyorsan leellenőriztem az ejtőernyőmet a hátamon, hiszen az ugrózóna felett kellett kiugranunk, és úgy megérkeznünk a szigetre. Amikor a Kapitány már nem hallhatta, az a fránya tizedes csak mondott még pár szót…
– Nem szívesen mondom ezt, Bucky, de a zászlóba bújt haverod épp olyan eszement, mint te, nagymenő – gúnyolódott. – Mégis hogy akar minket segíteni odalent, ha még ejtőernyő sincs rajta?
Valóban: mostanra már mindenki észrevehette, hogy Steve-en nem volt ejtőernyő, és úgy készült az ugrásra. Felnevettem.
– Heh. Te sosem olvasol újságot, öregem? Amerika Kapitány szinte soha nem használ ejtőernyőt – feleltem. – Szerinte az ejtőernyő lányoknak való.
Ezzel a Kapitány ejtőernyő nélkül kivetette magát a gépből…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, ötödik bejegyzés.
Miután váltottuk még pár szót, ugrottunk. Minden ellenére úgy láttam, Greg, Patrik és Marty is magabiztosan, töretlen kedvvel és bátorsággal vetették ki magukat a repülőből – én pedig szorosan követtem őket.
Nem igazán emlékszem, mi történt a levegőben. Bevallom, nem egyszer lehunytam a szemem, annyira féltem. Több tucat társunk suhant lefelé körülöttünk, de a németek már a levegőben leszedték többüket… Borzalmas látvány volt, és a tudat, hogy engem is bármikor kilőhetnek… velőtrázó. Tudtuk, hogy hamar észrevesznek majd minket ugrás után, de hogy ilyen hamar…
Golyók, szél és hideg süvített mindenfelől. Pokoli perceket éltünk át, míg lefelé igyekeztünk az ernyőinkkel. Mikor a felhők alá értünk, már a szemünkbe zúduló esőcseppekkel is meg kellett küzdenünk, mert amilyen szerencsénk volt, még átláthatatlan zivatar is tombolt épp akkor épp a németek erődítménye felett.
Erődítmény. Igen. Még a zuhogó esőben és a golyózáporban is jól láttuk fentről, hogy a nácik sosem látott biztonsággal ellátott, hatalmas központot létesítettek itt, amely minden oldalról bevehetetlennek tűnt. Még egyikünk sem látott ilyen építményt… talán csak azokban a furcsa űrhajós könyvekben, amelyekben az emberek már a bolygók között utazgatnak. Tudományos-fantasztikus történetek, mint az a Flash Gordon című képregény. Hihetetlen, de igaz… ott volt épp alattunk.
Ilyen technológiája lenne a Harmadik Birodalomnak?
A ruhámra csapódó sár és esővíz térített magamhoz pár másodperccel a földet érésem után. Talán a sors keze, talán csak véletlen, de szinte méterre pontosan egy helyre érkeztünk meg Greggel, Patrikkel és Martyval. Nálam persze nem volt fegyver, csak a fényképezőgépem és az elsősegélyládám, de a többiek jól fel voltak szerelve.
A sötét, esős, fagyos izlandi bázison ekkor már olyan hangzavar tombolt, hogy alig lehetett látni és hallani bármit is. Repülőkkel dúlt a harc az égen, a katonák folyamatosan hullottak mindkét oldalon a földön, és én azonnal fedezék mögé vonultam, hogy rendezzem a soraimat. A Kapitányt ekkor még sehol sem láttuk… csak az ellenséges központ magasodott előttünk.”
Miután váltottuk még pár szót, ugrottunk. Minden ellenére úgy láttam, Greg, Patrik és Marty is magabiztosan, töretlen kedvvel és bátorsággal vetették ki magukat a repülőből – én pedig szorosan követtem őket.
Nem igazán emlékszem, mi történt a levegőben. Bevallom, nem egyszer lehunytam a szemem, annyira féltem. Több tucat társunk suhant lefelé körülöttünk, de a németek már a levegőben leszedték többüket… Borzalmas látvány volt, és a tudat, hogy engem is bármikor kilőhetnek… velőtrázó. Tudtuk, hogy hamar észrevesznek majd minket ugrás után, de hogy ilyen hamar…
Golyók, szél és hideg süvített mindenfelől. Pokoli perceket éltünk át, míg lefelé igyekeztünk az ernyőinkkel. Mikor a felhők alá értünk, már a szemünkbe zúduló esőcseppekkel is meg kellett küzdenünk, mert amilyen szerencsénk volt, még átláthatatlan zivatar is tombolt épp akkor épp a németek erődítménye felett.
Erődítmény. Igen. Még a zuhogó esőben és a golyózáporban is jól láttuk fentről, hogy a nácik sosem látott biztonsággal ellátott, hatalmas központot létesítettek itt, amely minden oldalról bevehetetlennek tűnt. Még egyikünk sem látott ilyen építményt… talán csak azokban a furcsa űrhajós könyvekben, amelyekben az emberek már a bolygók között utazgatnak. Tudományos-fantasztikus történetek, mint az a Flash Gordon című képregény. Hihetetlen, de igaz… ott volt épp alattunk.
Ilyen technológiája lenne a Harmadik Birodalomnak?
A ruhámra csapódó sár és esővíz térített magamhoz pár másodperccel a földet érésem után. Talán a sors keze, talán csak véletlen, de szinte méterre pontosan egy helyre érkeztünk meg Greggel, Patrikkel és Martyval. Nálam persze nem volt fegyver, csak a fényképezőgépem és az elsősegélyládám, de a többiek jól fel voltak szerelve.
A sötét, esős, fagyos izlandi bázison ekkor már olyan hangzavar tombolt, hogy alig lehetett látni és hallani bármit is. Repülőkkel dúlt a harc az égen, a katonák folyamatosan hullottak mindkét oldalon a földön, és én azonnal fedezék mögé vonultam, hogy rendezzem a soraimat. A Kapitányt ekkor még sehol sem láttuk… csak az ellenséges központ magasodott előttünk.”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, hatodik bejegyzés.
Pokoli volt. Maga volt a pokol.
Szinte leblokkoltam, és el kellett telnie pár másodpercnek, amíg felfogtam, hogy ez bizony a valóság. Csengett a fülem, röpködtek a repeszdarabok, oldalra néztem, és már jött is a következő, de az már nem ért célt. Még most se merem elhinni, hogy egy ilyen bevetés után még megvan a kezem-lábam.
Nem ez volt az első akcióm, és sok véres, reménytelennek tűnő harcban vettem már részt… de ez az erődítmény, amivel szemben álltunk, tényleg bevehetetlennek tűnt. Még bennem is megfagyott a vér, pedig én tökéletesen bíztam Steve-ben…
Nem tudom, hogy tudnám szavakban kifejezni, hogy milyen érzés, amikor mindenhonnan gránátrepeszek röpködnek, a golyóropogás hangjától nem hallani a társaink üvöltözését, és bűzölgő, égett emberhús szaga öleli körbe a percek alatt porig pusztult környéket. Alig lehettünk odalent öt, talán tíz perce, de máris mindenfelé holttestek feküdtek.
A második és harmadik hullámban érkező ejtőernyős társaink már földet sem tudtak érni, a németek bázisának tömör betonfalain pedig egyedül a repülők bombázásai és sortüze tudott valamicske kevéske kárt okozni – de még ez is bőven kevés volt egy behatoláshoz.
A fedezékből én is továbbkúsztam Greg, Patrik és Marty felé, miközben lekaptam párszor a hatalmas építményt.
– Láttak már ilyesmit valaha? – kérdeztem őket. – Ez… Ez olyan, mint valami gigantikus betonkastély! Minden falából minden irányba gépfegyverek soroznak, és mintha a lőszer sosem fogyna ki belőlük! Így lehetetlen lesz megközelíteni!
A hatalmas zsivajban kiabálnom kellett, hogy egyáltalán meghalljanak a többiek. A sár és esővíz teljesen szétáztatta már a ruhámat, és nagyon kellett vigyáznom a fényképezőgépemre, hogy legalább az megússza. Nem vagyok rá büszke… de a Pokol Kapujában elkapott a páni félelem. Sehol se láttam a Kapitányt, csak azt, hogy mindenfelé hullanak a társaink, mint a legyek.
A fedezékek mögött olyan közel jutottunk már az erődítményhez, amennyire lehetett, de még így is vagy száz-kétszáz méterre voltunk, és közelebb lehetetlen lett volna jutni. Az is kész csoda volt, hogy idáig életben maradtunk…”
Pokoli volt. Maga volt a pokol.
Szinte leblokkoltam, és el kellett telnie pár másodpercnek, amíg felfogtam, hogy ez bizony a valóság. Csengett a fülem, röpködtek a repeszdarabok, oldalra néztem, és már jött is a következő, de az már nem ért célt. Még most se merem elhinni, hogy egy ilyen bevetés után még megvan a kezem-lábam.
Nem ez volt az első akcióm, és sok véres, reménytelennek tűnő harcban vettem már részt… de ez az erődítmény, amivel szemben álltunk, tényleg bevehetetlennek tűnt. Még bennem is megfagyott a vér, pedig én tökéletesen bíztam Steve-ben…
Nem tudom, hogy tudnám szavakban kifejezni, hogy milyen érzés, amikor mindenhonnan gránátrepeszek röpködnek, a golyóropogás hangjától nem hallani a társaink üvöltözését, és bűzölgő, égett emberhús szaga öleli körbe a percek alatt porig pusztult környéket. Alig lehettünk odalent öt, talán tíz perce, de máris mindenfelé holttestek feküdtek.
A második és harmadik hullámban érkező ejtőernyős társaink már földet sem tudtak érni, a németek bázisának tömör betonfalain pedig egyedül a repülők bombázásai és sortüze tudott valamicske kevéske kárt okozni – de még ez is bőven kevés volt egy behatoláshoz.
A fedezékből én is továbbkúsztam Greg, Patrik és Marty felé, miközben lekaptam párszor a hatalmas építményt.
– Láttak már ilyesmit valaha? – kérdeztem őket. – Ez… Ez olyan, mint valami gigantikus betonkastély! Minden falából minden irányba gépfegyverek soroznak, és mintha a lőszer sosem fogyna ki belőlük! Így lehetetlen lesz megközelíteni!
A hatalmas zsivajban kiabálnom kellett, hogy egyáltalán meghalljanak a többiek. A sár és esővíz teljesen szétáztatta már a ruhámat, és nagyon kellett vigyáznom a fényképezőgépemre, hogy legalább az megússza. Nem vagyok rá büszke… de a Pokol Kapujában elkapott a páni félelem. Sehol se láttam a Kapitányt, csak azt, hogy mindenfelé hullanak a társaink, mint a legyek.
A fedezékek mögött olyan közel jutottunk már az erődítményhez, amennyire lehetett, de még így is vagy száz-kétszáz méterre voltunk, és közelebb lehetetlen lett volna jutni. Az is kész csoda volt, hogy idáig életben maradtunk…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, hetedik bejegyzés.
Nem háború volt. Nem. Egy háborúban mindkét fél esélyes a győzelemre.
Mészárszék volt. És minket mészároltak, miközben mi még el sem értük az ellenséges erődítményt.
– Igenis, Őrmi! – kiáltottam vissza Gregnek. – De nem tudom… Hol a Kapitány? Látta valaki Amerika Kapitányt?
Steve még mindig sehol se volt, pedig már nem sok kellett hozzá, hogy az osztagából ne maradjon senki. A repülők odafent még bírták, de az újonnan érkező ejtőernyős társainkat mind leszedték a németek.
Greg parancsát követtem, de az esőtől és sártól még az orrom hegyéig is alig láttam el, és végül a többiek sem találtak sehol gyenge pontot az épületen. Reménytelennek tűnt.
Bólintottam Patrik felé.
– Robbantani? Talán sikerülhet… – elmélkedtem. – De igaz, nincs aknavetőnk, a gránát pedig kevés lenne.
Közben Marty leszedett két náci tisztet a távolban, de ez még vajmi kevés volt bármihez is, hiszen a gépfegyverek ugyanúgy soroztak az épületből. Ekkor viszont előkapott egy dinamitrudakból összetákolt robbanószerkezetet…
Láttam a szemében, hogy mire készül…
– Marty, NE!!! – kiáltottam, de már túl későn.
Marty megindult, és hiába fedezték őt teljes erővel Greg és Patrik, a golyózáport nem úszhatta meg – a jobb lábába kapott egy találatot, és ezzel még szerencsésen megúszta. A sárban pont előrecsúszott, neki az épület falának, de már képtelen volt visszafutni, vagy akár kúszni is a sérülése miatt.
Ott ragadt közvetlenül a fal mellett.”
Nem háború volt. Nem. Egy háborúban mindkét fél esélyes a győzelemre.
Mészárszék volt. És minket mészároltak, miközben mi még el sem értük az ellenséges erődítményt.
– Igenis, Őrmi! – kiáltottam vissza Gregnek. – De nem tudom… Hol a Kapitány? Látta valaki Amerika Kapitányt?
Steve még mindig sehol se volt, pedig már nem sok kellett hozzá, hogy az osztagából ne maradjon senki. A repülők odafent még bírták, de az újonnan érkező ejtőernyős társainkat mind leszedték a németek.
Greg parancsát követtem, de az esőtől és sártól még az orrom hegyéig is alig láttam el, és végül a többiek sem találtak sehol gyenge pontot az épületen. Reménytelennek tűnt.
Bólintottam Patrik felé.
– Robbantani? Talán sikerülhet… – elmélkedtem. – De igaz, nincs aknavetőnk, a gránát pedig kevés lenne.
Közben Marty leszedett két náci tisztet a távolban, de ez még vajmi kevés volt bármihez is, hiszen a gépfegyverek ugyanúgy soroztak az épületből. Ekkor viszont előkapott egy dinamitrudakból összetákolt robbanószerkezetet…
Láttam a szemében, hogy mire készül…
– Marty, NE!!! – kiáltottam, de már túl későn.
Marty megindult, és hiába fedezték őt teljes erővel Greg és Patrik, a golyózáport nem úszhatta meg – a jobb lábába kapott egy találatot, és ezzel még szerencsésen megúszta. A sárban pont előrecsúszott, neki az épület falának, de már képtelen volt visszafutni, vagy akár kúszni is a sérülése miatt.
Ott ragadt közvetlenül a fal mellett.”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, nyolcadik bejegyzés.
Őrmi volt az egyetlen közülünk, aki még ilyen helyzetben is képes volt tisztán és logikusan gondolkodni. Ha ő nem lett volna akkor ott, talán Patrik, Marty és én is odaveszünk.
Szerencsére többen is voltak még körülöttünk, akik hallották Greg parancsát, és felkészültek a kitörésre, én pedig a felszerelésemből előkaptam egy elsősegélyládát.
– Őrmester! – kiáltottam Őrminek, mert halkabb beszédhangon még mindig nem hallhattuk volna egymást. – Én el tudom látni a sérültet! Én és a Kapitány már épp elég ilyen küldetésen voltunk, hogy tudjam, hogyan lássak el egy lőtt sebet, még ha nem is vagyok felcsernek kiképezve! Menni fog!
Greg irányítása alatt és a többiek óvatos, de határozott rohamával körülvéve már volt esélyünk. Arra semmiképp, hogy betörjünk az erődbe, de arra igen, hogy eljussunk Martyhoz.
Talán csak percekig tartott, talán órákig, nem is tudom. Centiről centire kellett kúsznunk a lucskos sárban, és nem ritkán az előttünk elhulló társaink teteme mögött kellett fedezéket keresnünk. Az iszapos föld és a vér szinte teljesen elborította az arcunkat.
De végül sikerült. Greg, Patrik és én eljutottunk Martyhoz, és pár társunk is sikerrel elérte a falat.
Nekiláttam ellátni Marty sebét, így csak fél szemmel láttam, hogy az erőd tetejéről leugrik… valaki. Nem, nem emlékszem rosszul, és az eszemet se vesztettem el. A hatalmas, égbe nyúló építmény legtetejéről leugrott egy ember – már ha ember volt, amit kétlek –, és semmi baja nem lett. Úgy ért földet, hogy még csak meg se rezdült.
Náci uniformist viselt, valamiféle tiszt lehetett. Nem figyeltem a jelvényeire, mert a tekintetem arra az iszonyatos fémmaszkjára tévedt, amely teljesen eltakarta az arcát. A kezéből pedig mintha hatalmas kések álltak volna ki… Nem a ruhája alól, nem is a karja mellől, hanem a kezéből. Onnan nőttek ki.
Lassan ránk nézett… majd ez a szörnyeteg olyan sebességgel kezdte kaszabolni a társainkat, amilyen sebességre és pontosságra emberi lény nem lehetne képes…”
Őrmi volt az egyetlen közülünk, aki még ilyen helyzetben is képes volt tisztán és logikusan gondolkodni. Ha ő nem lett volna akkor ott, talán Patrik, Marty és én is odaveszünk.
Szerencsére többen is voltak még körülöttünk, akik hallották Greg parancsát, és felkészültek a kitörésre, én pedig a felszerelésemből előkaptam egy elsősegélyládát.
– Őrmester! – kiáltottam Őrminek, mert halkabb beszédhangon még mindig nem hallhattuk volna egymást. – Én el tudom látni a sérültet! Én és a Kapitány már épp elég ilyen küldetésen voltunk, hogy tudjam, hogyan lássak el egy lőtt sebet, még ha nem is vagyok felcsernek kiképezve! Menni fog!
Greg irányítása alatt és a többiek óvatos, de határozott rohamával körülvéve már volt esélyünk. Arra semmiképp, hogy betörjünk az erődbe, de arra igen, hogy eljussunk Martyhoz.
Talán csak percekig tartott, talán órákig, nem is tudom. Centiről centire kellett kúsznunk a lucskos sárban, és nem ritkán az előttünk elhulló társaink teteme mögött kellett fedezéket keresnünk. Az iszapos föld és a vér szinte teljesen elborította az arcunkat.
De végül sikerült. Greg, Patrik és én eljutottunk Martyhoz, és pár társunk is sikerrel elérte a falat.
Nekiláttam ellátni Marty sebét, így csak fél szemmel láttam, hogy az erőd tetejéről leugrik… valaki. Nem, nem emlékszem rosszul, és az eszemet se vesztettem el. A hatalmas, égbe nyúló építmény legtetejéről leugrott egy ember – már ha ember volt, amit kétlek –, és semmi baja nem lett. Úgy ért földet, hogy még csak meg se rezdült.
Náci uniformist viselt, valamiféle tiszt lehetett. Nem figyeltem a jelvényeire, mert a tekintetem arra az iszonyatos fémmaszkjára tévedt, amely teljesen eltakarta az arcát. A kezéből pedig mintha hatalmas kések álltak volna ki… Nem a ruhája alól, nem is a karja mellől, hanem a kezéből. Onnan nőttek ki.
Lassan ránk nézett… majd ez a szörnyeteg olyan sebességgel kezdte kaszabolni a társainkat, amilyen sebességre és pontosságra emberi lény nem lehetne képes…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, kilencedik bejegyzés.
A golyó szerencsére simán átment Marty lábán, nem volt súlyos a sebe, csak a fájdalmain kellett enyhítenem. Azonnal elszorítottam a vérzést, bekötöttem a sebet, és még egy kis fájdalomcsillapítót is tudtam adni neki – jól felkészült voltam, ez tény.
Fél szemmel közben a többieket néztem.
Őrmi gyorsan belelőtt a maszkos rémségbe, míg Patrik drasztikusabb megoldást választott, és nemes egyszerűséggel egy gránátot hajított az alak elé. Amikor a robbanószerkezet földet ért, én is földre vetettem magam.
A robbanástól vagy percekig csengett utána a fülem. Elég közel volt, akár meg is sérülhettünk volna, de a szerencse most minket pártolt. Persze nem sokáig.
Alighogy kitisztult a látásom és a hallásom, a gránátrobbanás után keletkezett füstből szinte sérülések nélkül ugrott elő a maszkos. A ruhája több helyen szétszakadt, kilyukadt és megperzselődött, de ennyi és nem több – ő maga sértetlennek tűnt, amit lehetetlennek gondoltam, amíg nem láttam a saját szememmel.
Iszonyatos sebességgel és erővel kezdte kaszabolni a társainkat, én pedig tátott szájjal figyeltem… de legalább Marty lábával végeztem. A segítségemmel újra talpra tudott állni.”
A golyó szerencsére simán átment Marty lábán, nem volt súlyos a sebe, csak a fájdalmain kellett enyhítenem. Azonnal elszorítottam a vérzést, bekötöttem a sebet, és még egy kis fájdalomcsillapítót is tudtam adni neki – jól felkészült voltam, ez tény.
Fél szemmel közben a többieket néztem.
Őrmi gyorsan belelőtt a maszkos rémségbe, míg Patrik drasztikusabb megoldást választott, és nemes egyszerűséggel egy gránátot hajított az alak elé. Amikor a robbanószerkezet földet ért, én is földre vetettem magam.
A robbanástól vagy percekig csengett utána a fülem. Elég közel volt, akár meg is sérülhettünk volna, de a szerencse most minket pártolt. Persze nem sokáig.
Alighogy kitisztult a látásom és a hallásom, a gránátrobbanás után keletkezett füstből szinte sérülések nélkül ugrott elő a maszkos. A ruhája több helyen szétszakadt, kilyukadt és megperzselődött, de ennyi és nem több – ő maga sértetlennek tűnt, amit lehetetlennek gondoltam, amíg nem láttam a saját szememmel.
Iszonyatos sebességgel és erővel kezdte kaszabolni a társainkat, én pedig tátott szájjal figyeltem… de legalább Marty lábával végeztem. A segítségemmel újra talpra tudott állni.”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, tizedik bejegyzés.
Azonnal arrébb húztam Martyt, de túl kevés hely volt a falnál, miközben mindenhol körülvett az ellenség. A saját testemmel próbáltam védeni, miközben sikeresen elállítottam a vérzést. Marty már tudott bicegni, de futni semmiképp.
Közben Őrmi és Patrik megállás nélkül sorozták a szörnyembert. A páncélzat, amit az egyenruhája alatt viselt, meglehetősen rozsdás volt, több helyen lyukas is, így a golyók át tudták ütni, mégis… a férfi mintha meg sem érezte volna a lövéseket. Embertelen volt. Egy megállíthatatlan gyilkológép.
Beleborzongtam a gondolatba, hogy hány ilyen rémség lehet még odabent… és nekünk pont oda kéne bejutnunk.
Közben Marty újult erővel új ötletet agyalt ki. Csodáltam a férfi kitartását. A halál torkában, sebesülten, zuhogó esőben és vérben ázva még volt elég lélekjelenléte folytatni a harcot.
Biccentettem az ötletére, és segítettem neki ásni, miközben Őrmi és Patrik lövései legalább lelassították a fémembert. Miután kész voltunk, jeleztem két társunknak egy intéssel, merre csalják a rémséget.
Csak remélni mertem, hogy Marty ötlete beválik, mert kezdtünk kifogyni a lehetőségekből…”
Azonnal arrébb húztam Martyt, de túl kevés hely volt a falnál, miközben mindenhol körülvett az ellenség. A saját testemmel próbáltam védeni, miközben sikeresen elállítottam a vérzést. Marty már tudott bicegni, de futni semmiképp.
Közben Őrmi és Patrik megállás nélkül sorozták a szörnyembert. A páncélzat, amit az egyenruhája alatt viselt, meglehetősen rozsdás volt, több helyen lyukas is, így a golyók át tudták ütni, mégis… a férfi mintha meg sem érezte volna a lövéseket. Embertelen volt. Egy megállíthatatlan gyilkológép.
Beleborzongtam a gondolatba, hogy hány ilyen rémség lehet még odabent… és nekünk pont oda kéne bejutnunk.
Közben Marty újult erővel új ötletet agyalt ki. Csodáltam a férfi kitartását. A halál torkában, sebesülten, zuhogó esőben és vérben ázva még volt elég lélekjelenléte folytatni a harcot.
Biccentettem az ötletére, és segítettem neki ásni, miközben Őrmi és Patrik lövései legalább lelassították a fémembert. Miután kész voltunk, jeleztem két társunknak egy intéssel, merre csalják a rémséget.
Csak remélni mertem, hogy Marty ötlete beválik, mert kezdtünk kifogyni a lehetőségekből…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, tizenegyedik bejegyzés.
Isten kezében voltunk mind.
Őrmi és Patrik követték Marty tervét, és sikeresen maguk után csalták a fémszörnyeteget, amely csak néha-néha torpant meg egy-egy pillanatra a lövésektől. Embertelen látvány volt az esőben közeledő, náci uniformist viselő, megállíthatatlan rémség alakja…
Aztán odaért Marty elásott bombájához.
Egy lépés, és… hatalmas robbanás, amelynek az ereje kis híján minket is hátrébb repített. A páncélos ördög már eleve legyengülhetett kissé Őrmi és Patrik lövéseitől, valamint a gránáttól, és most a bomba is… Ez már végre elégnek bizonyult.
Darabjaira hullott az átokfajzat. A felsőteste elvált az alsótól, a kezei szétrepültek, és a belsőségei és vére mindünket beleptek. Undorító volt, de az eső szerencsére hamar lemosta a szagot rólunk, és örültünk, hogy legalább ezen túl voltunk.
De bármily hihetetlen volt is… az egyik egészben maradt, a testéről lerepült kar ezután még mindig mozgott. Az ujjaival a földbe markolva húzta előre magát a kar, az irányunkba, mintha még mindig lenne benne élet.
Kis híján elhánytam magam, de nem volt időnk megpihenni: az erődből még mindig folyamatosan tüzeltek ránk. Pár társunk közben elért hozzánk, és az egyikük nekem szegezett egy kérdést.
– Na? Mi történt a te két lábon járó legendáddal, Barnes? – kérdezte gúnyos hangvétellel. – Azt hittem, ez gyerekjáték lesz Omaha Beach védőszentjének és a normandiai csata legnagyobb harcosának! Mind idióták, akik elhiszik azt az Amerika Kapitány-maszlagot, amit az újságodban közölsz! Mégis hol van most ez a szuperkatona, amikor épp darabokra lőnek minket, mi? Talán a Mikulással sörözget valahol? Vagy nőciket hajkurászik a Húsvéti Nyuszival?
Először nem tudtam a választ, és szinte már én is elvesztettem a hitemet, bevallom… de akkor meghallottam egy gép zúgását a fejünk felett, egészen közel hozzánk… és tudtam, éreztem, hogy Steve az. Ki más lehetett volna? Épp teljes sebességgel repült az erőd felé, afféle kamikaze-akcióként.
Elmosolyodtam.
– Nem – válaszoltam. – Épp itt szállt el a fejünk felett, hogy utat törjön nekünk a sok rohadt náci között.”
Isten kezében voltunk mind.
Őrmi és Patrik követték Marty tervét, és sikeresen maguk után csalták a fémszörnyeteget, amely csak néha-néha torpant meg egy-egy pillanatra a lövésektől. Embertelen látvány volt az esőben közeledő, náci uniformist viselő, megállíthatatlan rémség alakja…
Aztán odaért Marty elásott bombájához.
Egy lépés, és… hatalmas robbanás, amelynek az ereje kis híján minket is hátrébb repített. A páncélos ördög már eleve legyengülhetett kissé Őrmi és Patrik lövéseitől, valamint a gránáttól, és most a bomba is… Ez már végre elégnek bizonyult.
Darabjaira hullott az átokfajzat. A felsőteste elvált az alsótól, a kezei szétrepültek, és a belsőségei és vére mindünket beleptek. Undorító volt, de az eső szerencsére hamar lemosta a szagot rólunk, és örültünk, hogy legalább ezen túl voltunk.
De bármily hihetetlen volt is… az egyik egészben maradt, a testéről lerepült kar ezután még mindig mozgott. Az ujjaival a földbe markolva húzta előre magát a kar, az irányunkba, mintha még mindig lenne benne élet.
Kis híján elhánytam magam, de nem volt időnk megpihenni: az erődből még mindig folyamatosan tüzeltek ránk. Pár társunk közben elért hozzánk, és az egyikük nekem szegezett egy kérdést.
– Na? Mi történt a te két lábon járó legendáddal, Barnes? – kérdezte gúnyos hangvétellel. – Azt hittem, ez gyerekjáték lesz Omaha Beach védőszentjének és a normandiai csata legnagyobb harcosának! Mind idióták, akik elhiszik azt az Amerika Kapitány-maszlagot, amit az újságodban közölsz! Mégis hol van most ez a szuperkatona, amikor épp darabokra lőnek minket, mi? Talán a Mikulással sörözget valahol? Vagy nőciket hajkurászik a Húsvéti Nyuszival?
Először nem tudtam a választ, és szinte már én is elvesztettem a hitemet, bevallom… de akkor meghallottam egy gép zúgását a fejünk felett, egészen közel hozzánk… és tudtam, éreztem, hogy Steve az. Ki más lehetett volna? Épp teljes sebességgel repült az erőd felé, afféle kamikaze-akcióként.
Elmosolyodtam.
– Nem – válaszoltam. – Épp itt szállt el a fejünk felett, hogy utat törjön nekünk a sok rohadt náci között.”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, tizenkettedik bejegyzés.
Őrmi biztosra ment, és még beleeresztett pár golyót a nem evilági ellenfelünkbe, majd a parancsára mind hasra vetettük magunkat. A folyamatos golyózáporban csak félve és óvatosan néztem a gépet, amely teljes sebességgel az erőd falába repült…
Most már biztosra vettem, hogy a Kapitány vezette. Nehéz volt látni az esőtől, sártól és vértől, de mintha a becsapódás előtt valaki kiugrott volna belőle…
Ennyi kellett az erődnek. Egy öngyilkosnak tűnő akció, és a fal egy kis területen darabjaira robbant szét, tucatnyi nácival végezve, akik odabent álltak. Megnyílt az út előttünk, és egy rövid időre nem is tüzeltek már ránk itt a kialakult káosz miatt. Elég közel is voltunk a gép által ütött lyukhoz, nagy szerencsénkre.
Az eddig hitetlenkedő, mellettem fekvő katona elkerekedett szemmel intézett hozzám egy kérdést.
– Mit mondtál, honnan is ismered ezt a fickót, Bucky? – kérdezte.
Mosolyogva válaszoltam neki.
– Hiszed vagy sem – kezdtem bele –, annak idején heti háromszor kellett megóvnom attól, hogy szétrúgják a hátsóját, amíg hazafelé sétáltunk a Szent Mária Ifjúsági Klubból.
Eközben a németek odabent rendezték a soraikat, és ijedt arccal kezdtek ki-kilesni a lyukon.
– Oh, mein Gott! – kiabálták. – Erschiesst es! Erschiesst es doch endlich!
Vagyis ismét tüzet nyitottak ránk odabentről…”
Őrmi biztosra ment, és még beleeresztett pár golyót a nem evilági ellenfelünkbe, majd a parancsára mind hasra vetettük magunkat. A folyamatos golyózáporban csak félve és óvatosan néztem a gépet, amely teljes sebességgel az erőd falába repült…
Most már biztosra vettem, hogy a Kapitány vezette. Nehéz volt látni az esőtől, sártól és vértől, de mintha a becsapódás előtt valaki kiugrott volna belőle…
Ennyi kellett az erődnek. Egy öngyilkosnak tűnő akció, és a fal egy kis területen darabjaira robbant szét, tucatnyi nácival végezve, akik odabent álltak. Megnyílt az út előttünk, és egy rövid időre nem is tüzeltek már ránk itt a kialakult káosz miatt. Elég közel is voltunk a gép által ütött lyukhoz, nagy szerencsénkre.
Az eddig hitetlenkedő, mellettem fekvő katona elkerekedett szemmel intézett hozzám egy kérdést.
– Mit mondtál, honnan is ismered ezt a fickót, Bucky? – kérdezte.
Mosolyogva válaszoltam neki.
– Hiszed vagy sem – kezdtem bele –, annak idején heti háromszor kellett megóvnom attól, hogy szétrúgják a hátsóját, amíg hazafelé sétáltunk a Szent Mária Ifjúsági Klubból.
Eközben a németek odabent rendezték a soraikat, és ijedt arccal kezdtek ki-kilesni a lyukon.
– Oh, mein Gott! – kiabálták. – Erschiesst es! Erschiesst es doch endlich!
Vagyis ismét tüzet nyitottak ránk odabentről…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, tizenharmadik bejegyzés.
Őrmi egy percet sem késlekedett, azonnal kiadta a támadási parancsot. Segíteni akart Marty támogatásában, de inkább a csata felé irányítottam, én elboldogultam a társunkkal.
Két gránátot hajított be a lyukon, amelyek nemsokára robbantak is, és a németek még inkább összezavarodtak. Mi sikeresen fedezékbe tudtunk húzódni a lerobbant törmelékek között, de a náci katonák most szabad prédává váltak.
Patrik biztosan kúszott előre, Marty pedig még mindig harcképes volt, bár a füle kissé megsínylette a léghuzatot. Minden erőmmel támogattam, és éreztem, hogy egyre biztosabban képes járni – persze most mind kúsztunk, így a lábára kevésbé volt szüksége.
És ekkor végre… kék-piros-fehér lobogós, nagydarab, villámgyors valaki suhant el előttünk kezében egy pajzzsal… Igen. Steve Rogers, vagyis Amerika Kapitány végre megérkezett közénk, és úgy haladt előre a németek golyózáporában, mintha csak konfettit szórnának felé.
Elmosolyodtam.
– Na, igen – mondtam a társaimnak. – Még jó, hogy a régi önmagához képest azóta kicsit kicombosodott.
A zuhogó esőben, sárban és vérben a megállíthatatlannak tűnő Kapitány látványa mindenkibe új erőt öntött.
Ő pedig csak ennyit kiáltott felénk, továbbra is kérlelhetetlenül nyomulva előre:
– MIRE VÁRNAK, HÖLGYEIM? TAPSRA?”
Őrmi egy percet sem késlekedett, azonnal kiadta a támadási parancsot. Segíteni akart Marty támogatásában, de inkább a csata felé irányítottam, én elboldogultam a társunkkal.
Két gránátot hajított be a lyukon, amelyek nemsokára robbantak is, és a németek még inkább összezavarodtak. Mi sikeresen fedezékbe tudtunk húzódni a lerobbant törmelékek között, de a náci katonák most szabad prédává váltak.
Patrik biztosan kúszott előre, Marty pedig még mindig harcképes volt, bár a füle kissé megsínylette a léghuzatot. Minden erőmmel támogattam, és éreztem, hogy egyre biztosabban képes járni – persze most mind kúsztunk, így a lábára kevésbé volt szüksége.
És ekkor végre… kék-piros-fehér lobogós, nagydarab, villámgyors valaki suhant el előttünk kezében egy pajzzsal… Igen. Steve Rogers, vagyis Amerika Kapitány végre megérkezett közénk, és úgy haladt előre a németek golyózáporában, mintha csak konfettit szórnának felé.
Elmosolyodtam.
– Na, igen – mondtam a társaimnak. – Még jó, hogy a régi önmagához képest azóta kicsit kicombosodott.
A zuhogó esőben, sárban és vérben a megállíthatatlannak tűnő Kapitány látványa mindenkibe új erőt öntött.
Ő pedig csak ennyit kiáltott felénk, továbbra is kérlelhetetlenül nyomulva előre:
– MIRE VÁRNAK, HÖLGYEIM? TAPSRA?”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, tizennegyedik bejegyzés.
Steve tucatjával szedte le a nácikat, de Őrmi sem volt sokkal elmaradva mögötte. A németek teljesen összezavarodtak a Kapitány látványára, és végre be tudtunk hatolni a félelmetes erődítménybe.
Sajnos ami odabent várt ránk, arra senki sem volt felkészülve…
Amikor bejutottunk a kirobbantott falrészen keresztül a fémterembe, pár percre lepihenhettünk és rendezhettük a sorainkat. Ekkor már Marty is egész istenesen bicegett, így én is elléphettem mellőle, hogy körülnézzek a helyiségben.
A nagy, kopár, rideg fémfalak mindent eltakartak – csupán egyetlen folyosó volt, amely továbbvezetett innen, és félve óvakodtam csak felé… amíg a Kapitány hirtelen mögöttem nem termett.
– Túlságosan csöndes vagy, Bucky – kezdte. – Beszélj hozzám, pajtás. Egyedül azokból az idétlen vicceidből tudom biztosan, hogy még életben vagy, miközben itt szorgoskodunk.
Ám most nem volt kedvem viccelni… A kint látott és legyőzött fémember után rettegtem attól, mi várhat ránk a folyosó végén…
A Kapitány Őrmire pillantott.
– Mit javasol, őrmester? – kérdezte tőle. – Nyomuljunk tovább a folyosón?”
Steve tucatjával szedte le a nácikat, de Őrmi sem volt sokkal elmaradva mögötte. A németek teljesen összezavarodtak a Kapitány látványára, és végre be tudtunk hatolni a félelmetes erődítménybe.
Sajnos ami odabent várt ránk, arra senki sem volt felkészülve…
Amikor bejutottunk a kirobbantott falrészen keresztül a fémterembe, pár percre lepihenhettünk és rendezhettük a sorainkat. Ekkor már Marty is egész istenesen bicegett, így én is elléphettem mellőle, hogy körülnézzek a helyiségben.
A nagy, kopár, rideg fémfalak mindent eltakartak – csupán egyetlen folyosó volt, amely továbbvezetett innen, és félve óvakodtam csak felé… amíg a Kapitány hirtelen mögöttem nem termett.
– Túlságosan csöndes vagy, Bucky – kezdte. – Beszélj hozzám, pajtás. Egyedül azokból az idétlen vicceidből tudom biztosan, hogy még életben vagy, miközben itt szorgoskodunk.
Ám most nem volt kedvem viccelni… A kint látott és legyőzött fémember után rettegtem attól, mi várhat ránk a folyosó végén…
A Kapitány Őrmire pillantott.
– Mit javasol, őrmester? – kérdezte tőle. – Nyomuljunk tovább a folyosón?”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, tizenötödik bejegyzés.
A Kapitány biccentett Őrmi válaszára, és a tanácsára fokozott óvatossággal indultunk meg a folyosón – előreszegezett fegyverekkel, lassan, megfontoltan lépkedtünk a nagy visszhangot verő járatban. Patrik és Marty némán követtek minket.
A folyosó végén fényeket láttunk, és hamarosan már a németek kétségbeesett, dühös kiáltásait is hallottuk…
– Was machen wir jetzt? Die Techniker sind immer noch unten um den Antriebsmotor fertigzustellen!
– Das ist jetzt egal. Wir müssen starten. Wir haben keine Zeit mehr um zu diskutieren!
Fogalmam sem volt, miről beszéltek, de amint beléptünk a folyosó végi csarnokba, már volt valami sejtésem…
A mai napig alig merem elhinni, amit ott láttunk. Egy… Egy tökéletesen felépített rakétakilövő volt beélesített, startra kész rakétával. Gigantikus, korát bőven meghaladó építmény, amelyhez foghatót mi addig csak képregényekben láthattunk és könyvekben olvashattunk. Néhány pillanatra mind ledermedtünk…
Ismétlem: mindez 1945 elején történt, jóval az űrkorszak 1957-es kezdete előtt. A szovjetek abban az évben lőtték ki a Föld első mesterséges holdját, a Szputnyik-1-et, de amit abban a teremben tapasztaltunk, az már a II. világháború végén képes lett volna elhagyni a bolygó légkörét.
– Te jó Isten – kezdtem elhaló hangon. – Ez lehetetlen. Hogyan járhatnak a németek ennyivel előrébb, mint mi? Még ha Oppenheimer eredménnyel is jár Los Alamosban egy hónapon belül, akkor sem fogjuk tudni felülmúlni ezt itt. Honnan szedték ezt a marslakó-technológiát?
A Kapitány volt az egyetlen, aki sziklaszilárdan, rendíthetetlenül állt, és azonnal válaszolt.
– Úgysem hinnétek el, ha elmondanám – felelte. – Legyen elég annyi, hogy többen érdekeltek ebben a háborúban, mint azt bárki is gondolná.
Nyilvánvaló volt, hogy Steve elhallgat előlünk valamit, ami olyan ijesztő, hogy akkor még jobb volt, hogy nem tudtunk róla… de nem volt idő tovább morfondírozni ezen, mert a rakétát védő németek tüzet nyitottak ránk.”
A Kapitány biccentett Őrmi válaszára, és a tanácsára fokozott óvatossággal indultunk meg a folyosón – előreszegezett fegyverekkel, lassan, megfontoltan lépkedtünk a nagy visszhangot verő járatban. Patrik és Marty némán követtek minket.
A folyosó végén fényeket láttunk, és hamarosan már a németek kétségbeesett, dühös kiáltásait is hallottuk…
– Was machen wir jetzt? Die Techniker sind immer noch unten um den Antriebsmotor fertigzustellen!
– Das ist jetzt egal. Wir müssen starten. Wir haben keine Zeit mehr um zu diskutieren!
Fogalmam sem volt, miről beszéltek, de amint beléptünk a folyosó végi csarnokba, már volt valami sejtésem…
A mai napig alig merem elhinni, amit ott láttunk. Egy… Egy tökéletesen felépített rakétakilövő volt beélesített, startra kész rakétával. Gigantikus, korát bőven meghaladó építmény, amelyhez foghatót mi addig csak képregényekben láthattunk és könyvekben olvashattunk. Néhány pillanatra mind ledermedtünk…
Ismétlem: mindez 1945 elején történt, jóval az űrkorszak 1957-es kezdete előtt. A szovjetek abban az évben lőtték ki a Föld első mesterséges holdját, a Szputnyik-1-et, de amit abban a teremben tapasztaltunk, az már a II. világháború végén képes lett volna elhagyni a bolygó légkörét.
– Te jó Isten – kezdtem elhaló hangon. – Ez lehetetlen. Hogyan járhatnak a németek ennyivel előrébb, mint mi? Még ha Oppenheimer eredménnyel is jár Los Alamosban egy hónapon belül, akkor sem fogjuk tudni felülmúlni ezt itt. Honnan szedték ezt a marslakó-technológiát?
A Kapitány volt az egyetlen, aki sziklaszilárdan, rendíthetetlenül állt, és azonnal válaszolt.
– Úgysem hinnétek el, ha elmondanám – felelte. – Legyen elég annyi, hogy többen érdekeltek ebben a háborúban, mint azt bárki is gondolná.
Nyilvánvaló volt, hogy Steve elhallgat előlünk valamit, ami olyan ijesztő, hogy akkor még jobb volt, hogy nem tudtunk róla… de nem volt idő tovább morfondírozni ezen, mert a rakétát védő németek tüzet nyitottak ránk.”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, tizenhatodik bejegyzés.
Őrmi rántására tértem magamhoz az ámulatból.
Épp időben húzott fedezék mögé, amikor a németek ismét tüzelni kezdtek ránk. Hálásan biccentettem neki, majd Martyt és Patriket kerestem tekintetemmel.
Patrik a Kapitány közelében kiabált, aki gyorsan válaszolt is neki.
– Ez a terv, fiam! – kiabálta. – De ehhez előbb a rakéta közelébe kell jutnom!
Marty ezután felajánlotta a segítségét Steve-nek, de ő gyorsan visszarántotta a férfit.
– Nem! – ordította. – Mindenkire itt van szükség, és amíg ilyen sokan és ilyen gyorsan tüzelnek, nem tudunk a közelükbe férkőzni! Mindjárt robbanthat, de előbb…
Ezzel a Kapitány előkapta a pajzsát, és sikerült olyan ívben elhajítania a rakéta mellett álló nácik felé, hogy az valamiféle gyilkos fémlemezként csapta le mindegyiküket. Szabaddá vált az út, miközben már javában riadóztattak a bázison fülsiketítő szirénával és egy hangszórón keresztül parancsokat osztogató német tiszttel.
– Achtung! Achtung! Alle Truppen versammeln sich in der Haupthalle! Ihre einzige Aufgabe besteht jetzt darin Captain America zu stoppen!
Ekkor a Kapitány megindult a rakéta felé…
– Kövessenek! – kiáltotta.
Én rohantam is utána azonnal a soraikat rendező nácik alatt, de ekkor felszakadt alattunk a fémpadló, és egy olyan teremtmény ugrott ki alóla közénk és a Kapitány közé, amit a mai napig nem tudnék teljesen megmagyarázni…
Nem ember volt, ez gyorsan világossá vált, amikor elült a porfelhő, és a legalább két méteres valami fölénk magasodott. A bőre zöld volt, és mintha pikkelyek vagy recés barázdák borították volna… A füle hegyes, a szeme apró és mélyen ülő, a szája hatalmas, a ruházata nem evilági… Egyik, méteres karja mintha teljesen kőből lett volna, a másik úgy nyúlt, akár egy rágógumi, és a vége még lángolt is, a teste bizonyos részei meg mintha láthatatlanok lettek volna, egyszer eltűntek, majd feltűntek…
Felénk morgott valamit valami olyan nyelven, amit senki sem értett, majd megindult…”
Őrmi rántására tértem magamhoz az ámulatból.
Épp időben húzott fedezék mögé, amikor a németek ismét tüzelni kezdtek ránk. Hálásan biccentettem neki, majd Martyt és Patriket kerestem tekintetemmel.
Patrik a Kapitány közelében kiabált, aki gyorsan válaszolt is neki.
– Ez a terv, fiam! – kiabálta. – De ehhez előbb a rakéta közelébe kell jutnom!
Marty ezután felajánlotta a segítségét Steve-nek, de ő gyorsan visszarántotta a férfit.
– Nem! – ordította. – Mindenkire itt van szükség, és amíg ilyen sokan és ilyen gyorsan tüzelnek, nem tudunk a közelükbe férkőzni! Mindjárt robbanthat, de előbb…
Ezzel a Kapitány előkapta a pajzsát, és sikerült olyan ívben elhajítania a rakéta mellett álló nácik felé, hogy az valamiféle gyilkos fémlemezként csapta le mindegyiküket. Szabaddá vált az út, miközben már javában riadóztattak a bázison fülsiketítő szirénával és egy hangszórón keresztül parancsokat osztogató német tiszttel.
– Achtung! Achtung! Alle Truppen versammeln sich in der Haupthalle! Ihre einzige Aufgabe besteht jetzt darin Captain America zu stoppen!
Ekkor a Kapitány megindult a rakéta felé…
– Kövessenek! – kiáltotta.
Én rohantam is utána azonnal a soraikat rendező nácik alatt, de ekkor felszakadt alattunk a fémpadló, és egy olyan teremtmény ugrott ki alóla közénk és a Kapitány közé, amit a mai napig nem tudnék teljesen megmagyarázni…
Nem ember volt, ez gyorsan világossá vált, amikor elült a porfelhő, és a legalább két méteres valami fölénk magasodott. A bőre zöld volt, és mintha pikkelyek vagy recés barázdák borították volna… A füle hegyes, a szeme apró és mélyen ülő, a szája hatalmas, a ruházata nem evilági… Egyik, méteres karja mintha teljesen kőből lett volna, a másik úgy nyúlt, akár egy rágógumi, és a vége még lángolt is, a teste bizonyos részei meg mintha láthatatlanok lettek volna, egyszer eltűntek, majd feltűntek…
Felénk morgott valamit valami olyan nyelven, amit senki sem értett, majd megindult…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, tizenhetedik bejegyzés.
A nagydarab, zöldes bőrű teremtmény mintha valamiféle idegen, ismeretlen nyelven mondott volna valamit… A beszéde leginkább gurgulázó, szörcsögő hangok keverékére emlékeztetett. Undorító és félelmetes volt.
Megkövesedett kezével azonnal arrébb lökte Patriket, aki egy falnak csapódott, Martyt pedig egy láthatatlan erő terítette a földre – valószínűleg a lény egyik nem látható végtagja.
Én még idejében ugrottam félre, ahogy Őrmi is, aki rögtön megsorozta a valamit a mellkasánál – már ha így hívják ezen testrészét. Láthatóan egy pillanatra megtorpant, de aztán megrázta magát, az egész testét tűzbe borította… majd egy-egy nagy lánggömböt hajított felénk.
Lepergett a szemem előtt az életem…”
A nagydarab, zöldes bőrű teremtmény mintha valamiféle idegen, ismeretlen nyelven mondott volna valamit… A beszéde leginkább gurgulázó, szörcsögő hangok keverékére emlékeztetett. Undorító és félelmetes volt.
Megkövesedett kezével azonnal arrébb lökte Patriket, aki egy falnak csapódott, Martyt pedig egy láthatatlan erő terítette a földre – valószínűleg a lény egyik nem látható végtagja.
Én még idejében ugrottam félre, ahogy Őrmi is, aki rögtön megsorozta a valamit a mellkasánál – már ha így hívják ezen testrészét. Láthatóan egy pillanatra megtorpant, de aztán megrázta magát, az egész testét tűzbe borította… majd egy-egy nagy lánggömböt hajított felénk.
Lepergett a szemem előtt az életem…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, tizennyolcadik bejegyzés.
Őrmi az utolsó pillanatban hárította el a tűzgolyót egy jókora fémlemezzel, amellyel engem is megóvott a biztos haláltól. Itt-ott még így is megpörkölődött az egyenruhánk, de legalább éltünk…
Láttam, hogy Őrmi magára maradt Patrik és Marty nélkül, és így, egymagában nem sok esélye volt a szörnyeteg ellen. Átkoztam magam, amiért én tehetetlen voltam, de már épp készültem bevetni magam, hogy legalább eltereljem a rémség figyelmét, amíg Greg elmenekül, amikor hirtelen a Kapitány pajzsa csapta fejbe hátulról a teremtményt.
– Miért nem egy hozzád hasonlóval kezdesz, te undormány? – kiáltotta Steve a szörny felé.
A zöld bőrű rémség felordított azon a furcsa, idegen nyelven, majd… hihetetlen, de másodpercek alatt eltűnt. Mintha soha ott se lett volna.
Ezen még a Kapitány is elcsodálkozott, amíg nem kapott egy jókora ütést elölről, a levegőből, amelytől métereket zuhant hátra. Értetlenül néztem a jelenetet.”
Őrmi az utolsó pillanatban hárította el a tűzgolyót egy jókora fémlemezzel, amellyel engem is megóvott a biztos haláltól. Itt-ott még így is megpörkölődött az egyenruhánk, de legalább éltünk…
Láttam, hogy Őrmi magára maradt Patrik és Marty nélkül, és így, egymagában nem sok esélye volt a szörnyeteg ellen. Átkoztam magam, amiért én tehetetlen voltam, de már épp készültem bevetni magam, hogy legalább eltereljem a rémség figyelmét, amíg Greg elmenekül, amikor hirtelen a Kapitány pajzsa csapta fejbe hátulról a teremtményt.
– Miért nem egy hozzád hasonlóval kezdesz, te undormány? – kiáltotta Steve a szörny felé.
A zöld bőrű rémség felordított azon a furcsa, idegen nyelven, majd… hihetetlen, de másodpercek alatt eltűnt. Mintha soha ott se lett volna.
Ezen még a Kapitány is elcsodálkozott, amíg nem kapott egy jókora ütést elölről, a levegőből, amelytől métereket zuhant hátra. Értetlenül néztem a jelenetet.”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, tizenkilencedik bejegyzés.
Eleinte sem Greg, sem a Kapitány, sem én nem értettük, hogy pontosan mi történt a lénnyel.
Aztán amikor Steve a földre került, Őrmi azonnal reagált. Poroltót keresett, de sajnos azt nem találtunk, ugyanakkor amikor kutatni kezdett, én is megértettem, mit akar. Az elsősegélyládámban volt némi hintőpor…
– Ehhez mit szól, őrmester? – kérdeztem, majd átnyújtottam neki a dobozt.
Sajnos nem volt sok, de arra mindenképp elég, hogy a teremtményre szórva lássuk, merre jár – és egyes testrészei még talán fel sem tudnak gyulladni tőle, ezt nem tudhattam.
– A szemébe szórja! – kiáltottam, majd hamar rájöttem, micsoda butaságot kérek. Lehetetlen volt megállapítani, hol lehet a szeme…”
Eleinte sem Greg, sem a Kapitány, sem én nem értettük, hogy pontosan mi történt a lénnyel.
Aztán amikor Steve a földre került, Őrmi azonnal reagált. Poroltót keresett, de sajnos azt nem találtunk, ugyanakkor amikor kutatni kezdett, én is megértettem, mit akar. Az elsősegélyládámban volt némi hintőpor…
– Ehhez mit szól, őrmester? – kérdeztem, majd átnyújtottam neki a dobozt.
Sajnos nem volt sok, de arra mindenképp elég, hogy a teremtményre szórva lássuk, merre jár – és egyes testrészei még talán fel sem tudnak gyulladni tőle, ezt nem tudhattam.
– A szemébe szórja! – kiáltottam, majd hamar rájöttem, micsoda butaságot kérek. Lehetetlen volt megállapítani, hol lehet a szeme…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, huszadik bejegyzés.
A hintőpor bevált: valamennyi épp a lényre szóródott, a többi pedig a földre, így a szörnyeteg lépteit is láttuk már, nemcsak az alakja egyes részeit. Ezt a teremtmény is észrevette, de már későn: Steve azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre, és méretes ütéseket mért a rémre.
A zöld ocsmányság felüvöltött, és – talán épp az ütések miatt, nem tudom – ismét teljesen láthatóvá vált. Zöldes színű testnedv folyt belőle a Kapitány csapásaitól, és ekkor újra feléledt bennem a remény, hogy talán mégis van valami esélyünk ellene.
Közben persze nem haboztam: nem messze tőlünk találtam egy körülbelül egy méter hosszúságú fémrudat, ami a plafonból esett le, és gyorsan Őrmi felé hajítottam.
– Őrmester! Dobom! – kiáltottam Greg felé, mikor felé löktem a rudat.
A Kapitány eközben ismét lecsapni készült, de a szörny egyik karja azonnal kőkemény sziklakarrá változott, és azzal védte ki az ütést – hátulról azonban védtelennek tűnt…”
A hintőpor bevált: valamennyi épp a lényre szóródott, a többi pedig a földre, így a szörnyeteg lépteit is láttuk már, nemcsak az alakja egyes részeit. Ezt a teremtmény is észrevette, de már későn: Steve azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre, és méretes ütéseket mért a rémre.
A zöld ocsmányság felüvöltött, és – talán épp az ütések miatt, nem tudom – ismét teljesen láthatóvá vált. Zöldes színű testnedv folyt belőle a Kapitány csapásaitól, és ekkor újra feléledt bennem a remény, hogy talán mégis van valami esélyünk ellene.
Közben persze nem haboztam: nem messze tőlünk találtam egy körülbelül egy méter hosszúságú fémrudat, ami a plafonból esett le, és gyorsan Őrmi felé hajítottam.
– Őrmester! Dobom! – kiáltottam Greg felé, mikor felé löktem a rudat.
A Kapitány eközben ismét lecsapni készült, de a szörny egyik karja azonnal kőkemény sziklakarrá változott, és azzal védte ki az ütést – hátulról azonban védtelennek tűnt…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, huszonegyedik bejegyzés.
Bármennyire vártam, úgy tűnt, Patrik és Marty végképp feladták a küzdelmet, és nem tudtak mit tenni a szörnyeteg ellen.
Őrmi viszont elkapta a rudat, és egy pillanatig sem habozott: teljes erejével lecsapott a zöld rém hátára, amíg az a Kapitánnyal volt elfoglalva. A monstrum nem számíthatott ilyen bátorságra és egy efféle támadásra – védtelen volt, és felüvöltött.
Zöldes folyadék áramlott ki a hátából, ahol betalált a rúd, és a szörny összeesett. Steve ezt azonnal kihasználta, és bivalyerős ütések egész sorozatával kínálta meg, majd egy hirtelen mozdulattal a fejéhez kapott, elcsavarta, hallatszott egy roppanás… és a lény többé nem kelt fel.
Még időm sem volt feldolgozni a látottakat, és azt sem tudtam megkérdezni Steve-től, mi lehetett ez, mert ő azonnal felkiáltott.
– Tovább! – ordította. – Kevés az időnk! Utánam, katonák!
Mintha őt meg sem lepte volna a zöld valami látványa… Egy pillanatra Őrmi felé néztem, jobb híján megrántottam a vállamat, majd követtem a Kapitányt…”
Bármennyire vártam, úgy tűnt, Patrik és Marty végképp feladták a küzdelmet, és nem tudtak mit tenni a szörnyeteg ellen.
Őrmi viszont elkapta a rudat, és egy pillanatig sem habozott: teljes erejével lecsapott a zöld rém hátára, amíg az a Kapitánnyal volt elfoglalva. A monstrum nem számíthatott ilyen bátorságra és egy efféle támadásra – védtelen volt, és felüvöltött.
Zöldes folyadék áramlott ki a hátából, ahol betalált a rúd, és a szörny összeesett. Steve ezt azonnal kihasználta, és bivalyerős ütések egész sorozatával kínálta meg, majd egy hirtelen mozdulattal a fejéhez kapott, elcsavarta, hallatszott egy roppanás… és a lény többé nem kelt fel.
Még időm sem volt feldolgozni a látottakat, és azt sem tudtam megkérdezni Steve-től, mi lehetett ez, mert ő azonnal felkiáltott.
– Tovább! – ordította. – Kevés az időnk! Utánam, katonák!
Mintha őt meg sem lepte volna a zöld valami látványa… Egy pillanatra Őrmi felé néztem, jobb híján megrántottam a vállamat, majd követtem a Kapitányt…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, huszonkettedik bejegyzés.
Ismét rohanni kezdtünk a rakéta felé, és a Kapitány talán láthatta, hogy Őrmi és én is mennyire meg vagyunk rökönyödve a látottak után, ezért felénk mosolygott.
– Bucky! – kiáltotta. – Ha jó képet akarsz a reggeli lapba, akkor itt a tökéletes alkalom!
Ezzel a pajzsát előretartva gyakorlatilag eltolta maga előtt az ott felgyülemlett nácikat. Nekünk Őrmivel nem is volt sok dolgunk, Steve teljesen megtisztította előttünk az utat. Gyanús is volt, hová tűnt hirtelen az a rengeteg német katona…
Hamarosan azonban rájöttem. Megremegett alattunk a föld, ahogy a rakéta lángcsóvái kicsaptak, és elkezdett emelkedni. Hiába volt óriási a robaj, még így is tisztán hallottam az egyik német tiszt kárörvendő hangját, amint tört angollal gúnyolt minket.
– Elkésett, Kapitány! – ordította. – A rakétát már kilőttük! Másodpercek múlva ez a hidrogénbombával felszerelt szépség eltörli a fővárosukat! Ön szerint ki fogja majd irányítani a szövetséges erőket, miután Washingtont eltöröltük a föld színéről, he?
Beleborzongtam a gondolatba és a tehetetlenségembe…”
Ismét rohanni kezdtünk a rakéta felé, és a Kapitány talán láthatta, hogy Őrmi és én is mennyire meg vagyunk rökönyödve a látottak után, ezért felénk mosolygott.
– Bucky! – kiáltotta. – Ha jó képet akarsz a reggeli lapba, akkor itt a tökéletes alkalom!
Ezzel a pajzsát előretartva gyakorlatilag eltolta maga előtt az ott felgyülemlett nácikat. Nekünk Őrmivel nem is volt sok dolgunk, Steve teljesen megtisztította előttünk az utat. Gyanús is volt, hová tűnt hirtelen az a rengeteg német katona…
Hamarosan azonban rájöttem. Megremegett alattunk a föld, ahogy a rakéta lángcsóvái kicsaptak, és elkezdett emelkedni. Hiába volt óriási a robaj, még így is tisztán hallottam az egyik német tiszt kárörvendő hangját, amint tört angollal gúnyolt minket.
– Elkésett, Kapitány! – ordította. – A rakétát már kilőttük! Másodpercek múlva ez a hidrogénbombával felszerelt szépség eltörli a fővárosukat! Ön szerint ki fogja majd irányítani a szövetséges erőket, miután Washingtont eltöröltük a föld színéről, he?
Beleborzongtam a gondolatba és a tehetetlenségembe…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, huszonharmadik bejegyzés.
Őrmi gyorsan végzett egy sorozottal a rajtunk gúnyolódó német tiszttel, és időközben több társunk is megérkezett a helyszínre. Most, hogy már alig voltak nácik a rakéta körül, és azok is megadták magukat, nem volt nehéz dolguk követni minket.
– Mi? – kérdezte egyik társunk. – Most meg miért adják meg magukat?
– Viccelsz? – válaszoltam neki. – Ami a fritzeket illeti, ennek a küldetésnek vége, pajti.
Közben a Kapitány Őrmi felé nézett.
– Már minden repülőnket leszedték, de majd én hatástalanítom. Nem robbanhatnak fel itt, majd a levegőben. Jól szolgált, őrmester – dicsérte meg. – Kérem, vigye ki innen a többieket. A haza számít Önre.
Végül felém fordult, és elmosolyodott.
– Bocs, Bucky, de nem azért szedtem szteroidokat és estem át sebészeti eljárásokon hat hónapon keresztül, hogy a 15 éves öcsémnek gyorstalpalóra kelljen járnia németből – nevetett felém.
Majd megfordult, és a levegőbe emelkedő rakéta felé rohant… Át a lángokon, a hőségen, a robajon, a füstön…
Egyikünk sem látta, elérte-e, mert az emelkedő rakéta miatt hátrálnunk kellett és eltakarnunk a szemünket… aztán a bomba már az égen volt. A fegyvert letevő németek csak nevettek.
– Ezzel vége! – szólt felénk az egyik. – Washington oda! Ki vezeti majd most a csapataikat? Talán Sztálin elvtárs? Vagy az a kis, kövér angol, akinek olyan a pofája, mint egy buldog hátsója?
Nem válaszoltam, csak néztem a rakétát az égen megbabonázva…”
Őrmi gyorsan végzett egy sorozottal a rajtunk gúnyolódó német tiszttel, és időközben több társunk is megérkezett a helyszínre. Most, hogy már alig voltak nácik a rakéta körül, és azok is megadták magukat, nem volt nehéz dolguk követni minket.
– Mi? – kérdezte egyik társunk. – Most meg miért adják meg magukat?
– Viccelsz? – válaszoltam neki. – Ami a fritzeket illeti, ennek a küldetésnek vége, pajti.
Közben a Kapitány Őrmi felé nézett.
– Már minden repülőnket leszedték, de majd én hatástalanítom. Nem robbanhatnak fel itt, majd a levegőben. Jól szolgált, őrmester – dicsérte meg. – Kérem, vigye ki innen a többieket. A haza számít Önre.
Végül felém fordult, és elmosolyodott.
– Bocs, Bucky, de nem azért szedtem szteroidokat és estem át sebészeti eljárásokon hat hónapon keresztül, hogy a 15 éves öcsémnek gyorstalpalóra kelljen járnia németből – nevetett felém.
Majd megfordult, és a levegőbe emelkedő rakéta felé rohant… Át a lángokon, a hőségen, a robajon, a füstön…
Egyikünk sem látta, elérte-e, mert az emelkedő rakéta miatt hátrálnunk kellett és eltakarnunk a szemünket… aztán a bomba már az égen volt. A fegyvert letevő németek csak nevettek.
– Ezzel vége! – szólt felénk az egyik. – Washington oda! Ki vezeti majd most a csapataikat? Talán Sztálin elvtárs? Vagy az a kis, kövér angol, akinek olyan a pofája, mint egy buldog hátsója?
Nem válaszoltam, csak néztem a rakétát az égen megbabonázva…”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, huszonnegyedik bejegyzés.
Őrmi volt az, aki a leggyorsabban visszanyerte a lélekjelenlétét. Azonnal parancsokat kezdett osztogatni, és ettől a többiek is felocsúdtak. Elkezdtük sorban kivezetni a még mindig kuncogó németeket a fegyvereinkkel.
– Seht! – kiáltott az egyik a társainak. – Da oben am Himmel!
– Oh mein Gott! – csodálkozott el a másik a felfelé száguldó rakéta látványától.
Emlékszem, ahogy az értetlenség és bánat közepette Greg megérintette a vállam.
– Igen, tudom… – válaszoltam neki, majd hirtelen belém hasított egy gondolat.
Gyorsan körülnéztem, és nagy örömömre meg is találtam, amit kerestem: az egyik társunknál még volt egy működőképes, hordozható rádió, amellyel a mieinknek kellett jeleznünk az akció sikeressége esetén. Azonnal odarohantam, felkaptam a szerkezetet, és nekiláttam a kezelésének.
– Megpróbálom elérni a Kapitányt a rádión – mondtam a többieknek. – Megkérdezem, hogy most hogyan tovább… Halló? Kapitány? Hallasz engem? STEVE?
Eleinte csak sistergés és zörej hallatszott, de mind tudtuk, hogy Steve-nél van egy adóvevő, és a frekvencia is helyes volt… és akkor végre meghallottuk a hangját.
– Bocs, Bucky – ordította. – Hangosabban kell kiabálnod. Egy árva szót sem hallok a rakéta hajtóműveitől.
Felderült az arcom, és reménykedve néztem Gregre.”
Őrmi volt az, aki a leggyorsabban visszanyerte a lélekjelenlétét. Azonnal parancsokat kezdett osztogatni, és ettől a többiek is felocsúdtak. Elkezdtük sorban kivezetni a még mindig kuncogó németeket a fegyvereinkkel.
– Seht! – kiáltott az egyik a társainak. – Da oben am Himmel!
– Oh mein Gott! – csodálkozott el a másik a felfelé száguldó rakéta látványától.
Emlékszem, ahogy az értetlenség és bánat közepette Greg megérintette a vállam.
– Igen, tudom… – válaszoltam neki, majd hirtelen belém hasított egy gondolat.
Gyorsan körülnéztem, és nagy örömömre meg is találtam, amit kerestem: az egyik társunknál még volt egy működőképes, hordozható rádió, amellyel a mieinknek kellett jeleznünk az akció sikeressége esetén. Azonnal odarohantam, felkaptam a szerkezetet, és nekiláttam a kezelésének.
– Megpróbálom elérni a Kapitányt a rádión – mondtam a többieknek. – Megkérdezem, hogy most hogyan tovább… Halló? Kapitány? Hallasz engem? STEVE?
Eleinte csak sistergés és zörej hallatszott, de mind tudtuk, hogy Steve-nél van egy adóvevő, és a frekvencia is helyes volt… és akkor végre meghallottuk a hangját.
– Bocs, Bucky – ordította. – Hangosabban kell kiabálnod. Egy árva szót sem hallok a rakéta hajtóműveitől.
Felderült az arcom, és reménykedve néztem Gregre.”
Re: Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései
„Bucky Barnes naplója, huszonötödik bejegyzés.
Őrmi már jóval hangosabban szólt a rádióba, mint én, és szerencsére azonnal kaptunk is választ Steve-től.
– Sehogy! Menjenek! – ordította.
– Kapitány! – kiáltottam vissza. – Az Isten szerelmére!
– Miért, mit kellett volna tennem? – kaptam meg a határozott választ. – Hátradőlni és rágyújtani?
Megráztam a fejem, és idegesen kapkodtam a tekintetem Őrmi és a rakéta között.
– Steve, ez őrültség! – próbáltam rá hatni. – Minek áltatod magad? Még te sem tudsz hatástalanítani egy száguldó bombát!
– Nem – ismerte el. – De talán van nálam elég robbanóanyag ahhoz, hogy tönkretegyem a rakéta beépített irányítórendszerét. A stratégiai központ információi szerint a sugárhajtóművek csak az út első 1500 mérföldjén aktívak. Ha most előidézek egy meghibásodást, akkor talán még el tudom téríteni ezt a masinát.
– De veled mi lesz? – tettem fel félve a kérdést, bár a lelkünk mélyén mind tudtuk, mit fog válaszolni.
– Mi lenne? – kérdezett vissza szinte nevetve.
– Steve, ne légy bolond! – üvöltöttem, de ez az üzenet már nem juthatott el hozzá.
Minden gránátot, ami a zsebeiben volt – és volt egy pár – élesített, majd pillanatokkal később robbantak.
A rakéta olyan fényes robbanással esett darabjaira, hogy a teljes éjszakai eget bevilágította, és néhány másodpercre nappali fény lepte el a bázist.
– Um Himmels Willen, schützt eure Augen! – kiáltotta egy német tiszt, majd velünk együtt ők is eltakarták a szemüket.
Ezzel… vége volt. A zaj és a fényesség után semmi.
Soha többé nem láttam Steve-et.”
Őrmi már jóval hangosabban szólt a rádióba, mint én, és szerencsére azonnal kaptunk is választ Steve-től.
– Sehogy! Menjenek! – ordította.
– Kapitány! – kiáltottam vissza. – Az Isten szerelmére!
– Miért, mit kellett volna tennem? – kaptam meg a határozott választ. – Hátradőlni és rágyújtani?
Megráztam a fejem, és idegesen kapkodtam a tekintetem Őrmi és a rakéta között.
– Steve, ez őrültség! – próbáltam rá hatni. – Minek áltatod magad? Még te sem tudsz hatástalanítani egy száguldó bombát!
– Nem – ismerte el. – De talán van nálam elég robbanóanyag ahhoz, hogy tönkretegyem a rakéta beépített irányítórendszerét. A stratégiai központ információi szerint a sugárhajtóművek csak az út első 1500 mérföldjén aktívak. Ha most előidézek egy meghibásodást, akkor talán még el tudom téríteni ezt a masinát.
– De veled mi lesz? – tettem fel félve a kérdést, bár a lelkünk mélyén mind tudtuk, mit fog válaszolni.
– Mi lenne? – kérdezett vissza szinte nevetve.
– Steve, ne légy bolond! – üvöltöttem, de ez az üzenet már nem juthatott el hozzá.
Minden gránátot, ami a zsebeiben volt – és volt egy pár – élesített, majd pillanatokkal később robbantak.
A rakéta olyan fényes robbanással esett darabjaira, hogy a teljes éjszakai eget bevilágította, és néhány másodpercre nappali fény lepte el a bázist.
– Um Himmels Willen, schützt eure Augen! – kiáltotta egy német tiszt, majd velünk együtt ők is eltakarták a szemüket.
Ezzel… vége volt. A zaj és a fényesség után semmi.
Soha többé nem láttam Steve-et.”
1 / 3 oldal • 1, 2, 3
S.H.I.E.L.D. :: Dokumentumok :: Naplók
1 / 3 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|