Bucky Barnes II. világháborús naplóbejegyzései

„Bucky Barnes naplója, ötvenegyedik bejegyzés.

A cigarettázó férfi nem szólt semmit Őrmi kérdésére, csak várta, hogy csatlakozzunk hozzá a kis helyiségben… majd az ajtó becsukódott, és mi megindultunk lefelé.

Aggódó pillantást vetettem Őrmire, miközben láttam, hogy a férfi magában motyog és folyamatosan izzad. Kezdtem attól tartani, hogy Nick túl erős ütést mért rá, és teljesen elvesztette a józan eszét.

Úgy egy perccel később megérkeztünk. Kinyílt az ajtó, és valahol a komplexum alatt, egy újabb labirintusban találtuk magunkat. Alig világított meg valamit pár halovány lámpa a magas plafonon, a levegő pedig hideg és nyirkos volt. Még több őr masírozott a folyosókon, és sokkal komolyabb fegyverekkel, mint fent. Megborzongtam.

– Íme az X-Fegyver börtönrészlege, uraim! – mutatta be a helyet nagy büszkén a cigarettázó férfi.

Vad, nem emberi kiáltásokat hallottunk. Arra a zöld bőrű lényre, arra a Skrullra emlékeztettek a hangok, amellyel még Izlandon futottunk össze. Semmi kétségem nem volt már afelől, hogy az X-Fegyver valóban tart itt fogva Chitaurikat.

Ahogy lépdeltünk előre, a cigarettázó férfi egyszer csak megállt, majd jobbra mutatott. Sötét volt odalent, nem sokat láttunk.

– Nézzék! – szólt a férfi, de hiába, még nem szokta meg a szemünk a félhomályt.

Már épp kérni akartam valakit, hogy kapcsolják fel a villanyokat, amikor onnan, ahová a cigarettázó mutatott, egy jókora, legalább 3 méter magas, izomtól duzzadó, zöld rémség ugrott elő… de a férfi csak nevetett.

– Hah! Ne aggódjanak! – próbált megnyugtatni minket. – Erőtér véd minket. Nem látnak semmit, de ha előrenyúlnának, egy láthatatlan energiamezőbe ütköznének, amely elválaszt minket a foglyunktól. Skrull technológia, amelyet sikeresen megszereztünk… Rajta! Próbálják csak ki!”

„Bucky Barnes naplója, ötvenkettedik bejegyzés.

A következő pár percben felgyorsultak az események, és bevallom, a mai napig sok mindent nem értek abból, ami akkor és ott történt. Őrmi azonban végig a tudatánál volt, és később mindent elmesélt nekem. Talán azért, mert úgy érezte, csak bennem bízhat… vagy egyszerűen mert valakinek ki kellett beszélnie azt a sok rémséget, amit látott és hallott, és én épp kéznél voltam. Akárhogy is, rám bízta ezt a titkot, de – Isten bocsássa meg! – tovább már én sem tudom magamban tartani… hát papírra vetem.

Nem volt ott semmiféle erőtér. Vagy ha volt is, ki volt kapcsolva, mert amint Greg közelebb lépett, a zöld bőrű rémség kinyúlt hatalmas karjával, és elkapta Őrmit. Engem a másik karjával arrébb lökött, akár egy rongybabát, és pár pillanatra talán az eszméletemet is elvesztettem… Minden olyan homályos és zavaros volt.

De Greg elmesélte, mi történt. Elmondott mindent.

Esélye sem volt kijutni az idegen lény szorításából, tehetett bármit. A karjai szorosan a testéhez lapultak, ahogy a rémség szorította, és bizonyára lepergett előtte az élete is. Milyen kegyetlen és váratlan halál lett volna… Belegondolni is szörnyű.

A Skrull azonban… hogy is fogalmazott Greg? Talán meglátott benne valamit? Vagy megérzett valamit? Mintha… a tudatuk összekapcsolódott volna. Igen, így mondta. Összekapcsolódott. Nagy hatalmú lény volt olyan képességekkel, amelyeket mi még akkor semmiképp sem érthettünk volna meg.

Igazi szörnyeteg volt… de nem ostoba. Tudta, érezte, hogy nem jut ki a bázisról élve – és már Greg is érezte, hogy a szorongatója tisztában van a helyzetével. Ahogy azzal is, hogy Őrmi nem közéjük tartozik… Nem az X-Fegyver embere. Talán ezért gondolta, hogy ő más lesz? Talán ezért bízott meg benne?

– Tudnod kell az igazságot, ember – nem evilági, borzongató, nyirkos hangot hallott a fejében Greg, és minden egyes szava szinte beleégett a memóriájába.

– Tudnod kell az igazságot… Engem megölnek, de a titkukat felfedem… és te majd felfeded a világotok előtt. Akkor pedig ők… elbuknak.”

„Bucky Barnes naplója, ötvenharmadik bejegyzés.

Túl apró és jelentéktelen ember vagyok én ahhoz, hogy az egyszerű észjárásommal fel bírjam fogni azt, amit ezekben a pillanatokban Greg láthatott. Talán e sorok olvasóinak elég nagy a fantáziájuk, vagy sokkal inkább a hitük, hogy maguk elé képzeljék azokat a dolgokat, melyek Őrmi elméjén suhantak át a Skrullon keresztül.

Ő maga is alig bírta szavakba önteni, amikor nekem mesélte.

Látott… Látott olyan dolgokat, amelyeket élő ember valószínűleg soha nem látott és tán nem is fog. Lángban álló hadihajókat túl az éjszakai égen látható csillagképeken, idegen sugarakat csillogni a sötétben az idegen bolygók körül…

Látta a Skrullok birodalmát idegen világokon. Látta a zöld bőrű lények civilizációját, amely a mienknél sokkal, de sokkal régibb és fejlettebb. Látta a fejlődésüket, az evolúciójukat, a felemelkedésüket… Látta és érezte, ahogy a nép félte és tisztelte uralkodóikat…

És látta, ahogy hódítani indultak. Emberi ésszel felfoghatatlan méretű és gyorsaságú csillaghajókkal szelték át az űrt, és minden bolygót meghódítottak, amelyen életet találtak. Mert buzgott az élet a bolygókon… Beleborzongok még most is, ha elgondolom, hány és hány értelmes faj élhet odakint az űr távoli szegleteiben… és Greg látta mindet egy-egy pillanatra.

Majd megváltozott benne a kezdeti ámulat… és rettegésbe csapott át.

Látta, ahogy a bolygók, amelyeken élet volt… eltűnnek. Felizzanak a sötét űrben, majd por és hamu sem marad utánuk. Látta, hogy a Skrullok olyan erővel találták magukat szembe, amellyel szemben még ők is jelentéktelenek és tehetetlenek voltak. Sorra vesztették el a meghódított égitesteket, a hajóikat, a leigázott népeket…

Az ellenfelük maga volt a Halál. Kérlelhetetlen. Legyőzhetetlen.

Ha egy bolygó az útjába került, azt végérvényesen eltörölte annak minden lakójával együtt.

És Őrmi látta, hogy nemcsak a Skrullok rettegtek tőle, hanem minden értelmes idegen lény. Összefogást sürgettek. Minden civilizáció népe egyként állt össze, hogy közös erővel találjanak megoldást a Pusztító ellen.

De nem minden Skrull értett egyet azzal, hogy más, számukra alantas fajokkal együtt harcoljanak. Hogy egy hódító nép ilyenekkel közösködjön. Akik ellene voltak a népek szövetségének, azok kiváltak a hatalmas Skrull Birodalomból, és elhagyták az anyabolygójukat.

Ez a csoport lett a Chitauri.

De ez még csak a kezdet volt Greg látomásában…”

„Bucky Barnes naplója, ötvennegyedik bejegyzés.

Hiába könyörgött és hörgött Greg, a Skrull kérlelhetetlenül szorította őt – és közben egyre több és több emlékkép tolult a fejébe fogva tartójától. Elképzelni se merem, mit élhetett át szegény bajtársam ezekben a pillanatokban…

Folytatódtak a látomások.

Őrmi látta, hogy a Chitauri harcosai elképzelhetetlen távolságba utaztak az anyabolygójuktól. Minél messzebb akartak kerülni a népüktől, akik a szemükben már más fajokkal szövetkező árulóknak számítottak. Valahol ironikus, hogy a Chitaurik gondolkodásmódja mennyire hasonlított ekkor a Harmadik Birodalom gyilkos náci szörnyetegeiére… pedig mily nagy távolság választotta még el őket ekkor egymástól, mind térben, mind időben.

Végül a zöld rémek elérték a mi bolygónkat… Hosszú utazás volt, de úgy érezték, elég messze kerültek az anyabolygójuktól, hogy senki ne találhasson rájuk az ismert idegen civilizációk közül.

A Föld… A mi csodálatos Földünk megtetszett nekik. Primitívek voltunk a szemükben, de a bolygónkon szinte túlcsordult az élet. Emberek, állatok, növények… és annyi életenergia, amennyit azelőtt még soha, sehol nem tapasztaltak. Elmondása szerint Őrmi is érezte azt a csodálatot és ámulatot, amit a Chitaurik éreztek a Földdel kapcsolatban… és azt az undort, ami lassan, de biztosan kialakult bennük miattunk, emberek miatt.

Jól mondta a cigarettázó férfi… 1777-et írtunk, amikor az első Chitauri hajók leszálltak a bolygóra. És azóta… ott voltak mindenütt.

A Skrull alakváltó képességgel gyerekjáték volt nekik beépülni a mi számukra egyszerű, könnyen kiismerhető társadalmunkba, legyen az bármelyik nemzeté. A polgárháború, az I. és II. világháború, az orosz polgárháború, a krími háború… Mindegyik mögött ők álltak ilyen vagy olyan formában. Olykor kísérleteztek velünk, olykor új fegyvereket teszteltek… és… bármilyen undorító és gyomorforgató, olykor csak unalomból gyilkoltak minket.

De mindezek mellett mégis volt egy fontosabb céljuk is… megtalálni azt az erőt, amellyel legyőzhetik a bolygókat pusztító Halálhozót, és persze amellyel a többi népet is rabszolgasorba taszíthatják. Minket egyelőre nem állt szándékukban meghódítani. Annyira jelentéktelennek tartottak, hogy még erre sem voltunk méltók a szemükben, és különben is: mit sem sejtő kísérleti nyúlként sokkal hasznosabbak voltunk.

A gyomrom is felfordul a tehetetlen dühtől, ha erre gondolok.

A II. világháború idején úgy tűnt, a kísérleteik végre igazi gyümölcsöt hozhatnak. Egy Chitauri tapasztalatban, erőben és ambícióban magasan kiemelkedett a többi közül, és átvette népének vezetését a bolygónkon… a náci sereg magjába épülve. Ő volt Kleiser – a férfi, akinek a fényképét Nick mutatta nekünk. Őrmi azonnal felismerte, még a homályos látomás és a rosszullét ellenére is.

Hitler szinte teljesen szabad kezet adott neki, és míg a háború több fronton is zajlott, mind véresebben és mind nagyobb erőkkel, addig Kleiser végezhette a maga kis kísérleteit – többek között azon a bizonyos izlandi bázison is, amelyet Steve-vel bevettünk.

Lassan kezdett összeállni a kép Gregnek… főleg, amikor megjelent a fejében a másik férfi is, akiről Nick beszélt. A lila maszkos báró, Heinrich Zémó, aki szintén a német seregben ténykedett, szövetségre lépett Kleiserrel… és Kleiser előtte még abból sem csinált titkot, hogy kik ők. De az Őrmi fejében kavargó emlékképek sem árulták azt el, hogy ki volt Zémó valójában… persze az ezután következő rettenetes igazság fényében ez már szinte jelentéktelen kérdéssé vált.”

„Bucky Barnes naplója, ötvenötödik bejegyzés.

Őrmi elmondása szerint ezután kicsit váltott a vízió – gyorsan pörgő események és kiragadott személyek, helyek után most egy konkrét jelenet következett, ami talán néhány éve játszódhatott le. Bajtársam egy halványan megvilágított szobát látott, benne a két férfival, akiktől Nick óva intett minket: Kleiserrel és Zémóval.

A Skrull, aki foglyul ejtette Greget, szintén csak hallhatta egy társától, mi történhetett ebben a helyiségben, mert a látomás hiányos volt, és nem is olyan tiszta, mint az eddigiek.

Őrmi úgy látta, Kleiser és Zémó vitatkoztak – mindketten feszültek voltak, de Zémó tűnt talán nyugodtabbnak.

– Nem értem magát, Zémó – kezdte Kleiser. – Mire ez az egész körmönfont terv? Minek egy teljes hadosztályt kivezényelni erre az… Asgardra?

– Mit nem ért ezen, Kleiser? – válaszolt Zémó. – Azt hittem, a maguk faja legalább egy csipetnyivel intelligensebb, mint az emberek. Ha csak jégóriásokkal vonulok Asgard ellen, akkor nem garantált a győzelmem. A jégóriások erősek és bosszúszomjasak, de az asgardiak már nem egyszer verték le őket. Viszont ha velem jönnek az emberek is… Nos, számottevő erőt nem képviselnek még a tankjaikkal és fegyvereikkel sem, de összezavarhatnám az asgardiakat. És a káoszból mi emelkednénk ki győztesen. Asgard népe és az uruk, Odin mindig is kedvelte és védelmezte a halandó embereket. Ha épp ezek a halandók indulnak most ellenük… Heh, Odin és a többi asgardi visszafogja majd magát, mire pedig megértik a helyzetet, már késő lesz. Ezért nem jöhetnek Chitaurik sem, a maguk népe túl kiszámíthatatlan lenne egy ilyen bevetésen. A jégóriásokat is csak azért viszem, mert ők legalább már ismerik a terepet.

Őrmi úgy emlékezett Kleiser és Zémó minden szavára, mintha maga is hallotta volna a beszélgetést… Asgard? Odin? Jégóriások? Én is hallottam meséket, legendákat ezekről a helyekről és lényekről, de hogy igaz legyen… Épp elég volt az űrbéli teremtmények egész hada, most még halhatatlan istenek is?

De Gregnek nem volt ideje túl sokat elmélkedni ezen.

– Rendben, legyen – adta meg magát Kleiser. – Csak hagyjon hátra egy embert, aki időben jelez nekünk, mi pedig majd várjuk magát Niebüllben. Maga megkapja a bosszúját, mi pedig a vért.

– Így van – helyeselt Zémó. – Az embereken keresztül fogom visszajuttatni az asgardi hatalmat a népének. Asgard mágiával átitatott világában könnyen egyesül majd a halandó DNS-sel, és maguknak nem lesz más dolga, mint kísérleti nyúlként használni az embereket, hogy átjuttassák az asgardi erőt a Chitaurikba.

– Hrrmmm… – morgott egyet Kleiser. – Persze megspórolhatnánk ezt az egészet, ha egyszerűen a maga vérét használnánk.

Erre Zémó elnevette magát.

– Valóban? – kérdezett vissza. – Köszönöm, Herr Kleiser, de az én vérem csak az enyém. Majd ha úgy döntök, utódaim lesznek, ők kaphatnak belőle… Nem. Azt akarom, hogy az engem kiutált asgardiak vére hozza el a végzetet erre a világra. Így nemcsak Odin birodalma vész oda, hanem az általa úgy védelmezett emberi világ is. Ehhez tartjuk magunkat, Kleiser.

– Ám legyen – egyezett bele Kleiser. – Ha tartja magát a szavához, belemegyek ebbe a túlkomplikált tervbe, csak hogy meglegyen a bosszúja… de ha nem tér vissza Niebüllben, megtaláljuk, erre mérget vehet.

Majd a helyszín megint változott – bár még ezt is alig tudta megemészteni szegény Greg. Zémó tehát… egy lenne az asgardiak közül?”

„Bucky Barnes naplója, ötvenhatodik bejegyzés.

Őrmi még mindig bírta a megpróbáltatásokat és a borzalmas látomásokat, amelyek épp oly ijesztőek voltak, mint igazak – ezt érezte Greg. Minden, amit látott, igaz volt.

Újabb laboratóriumot látott, amely hasonlított azokra, amelyeket az X-Fegyvernél láttunk, csak épp… valahogy idegenebbek voltak. Fejlettebbek. Sötétebbek, a szó minden értelmében.

Embernek tűnő tudósokat látott, akik valójában mind Chitaurik voltak – ezt is biztosan tudta Őrmi a Skrull emlékei alapján. Kis kémcsöveket vizsgálgattak, jegyzeteket nézegettek, és olyan tartályokat figyeltek, amelyekben furcsa kinézetű Skrullok lebegtek. Persze ekkor nekünk még minden Skrull furcsa volt… de ezek még hozzájuk képest is mások voltak.

A beszélgetések idegen nyelven zajlottak, Őrmi mégis értett mindent – erről a Skrull gondoskodott, aki foglyul ejtette. Valahogy az emlékátvitel közben még fordított is neki…

Így értette meg Greg, hogy ekkor már a Chitaurik birtokában volt az a bizonyos asgardi-emberi keverék DNS pár náci katona segítségével. Most azon dolgoztak, hogy átültessék a saját fajukba – és úgy tűnt, sikerrel jártak. Egy pillanatra felvillant az emlékek között a fejlettebb, asgardi hatalommal felruházott Skrullok terve…

… majd megjelent ismét az a lény, akivel Izlandon küzdöttünk.

Ilyen, és ezekhez hasonló Chitaurikat teremtettek az idegen hódítók – tehát sikerrel jártak. Az asgardi vérrel végre elérték, hogy fejlettebbek, erősebbek, gyorsabbak és intelligensebbek legyenek. Idővel talán… halhatatlanok is.

Majd az embereken is kísérletezni kezdtek. A szövetségeseik, a nácik örömmel küldték a kísérleti patkányokat, hogy őket is erősebbé tegyék – de persze a Skrullok mindig figyeltek, hogy ők ne legyenek túl erősek. Így jöhettek létre az olyan szörnyemberek, mint az a fémmaszkos alak, akivel Izlandon harcoltunk…

És ekkor… a Greget foglyul ejtő Skrull megszólalt Őrmi elméjében.

– Érted már, ember? Látod már a fájdalmas igazságot?

Én… amikor Greg mesélte ezt nekem, még nem értettem… vagy csak nem akartam érteni, nem is tudom. Pedig világos.

Felrémlettek Őrmiben a cigarettázó férfi szavai…

– Amerika Kapitány erejének titka a vérében keringő szérummal együtt veszett oda… Mi úgy neveztük… szuperkatona-szérum… Emberfeletti fizikum és regenerálódás, kiváló stratégiai érzék, tökéletes kondíció… Két tesztalanyunk volt… Az idegen erők elleni szuperkatonák legyártása az Egyesült Államok és szövetségeseinek seregeibe… Az Újjászületés-projekt maga az evolúció… Az emberi genom mutálódott, továbbfejlődött változata…

Majd eszébe jutottak Nick szavai is…

– Megfigyelték az idegeneket. Már egy ideje tudnak a létezésükről, de azóta tanulmányozzák őket ilyen aktívan, amióta miattuk ilyen hatalomra tettek szert a nácik… Amikor megkezdték az emberi-Skrull DNS keverését, az X-Fegyver is hozzálátott ugyanehhez… A szuperkatona-szérum és a mutáns gén véletlen felfedezése… A kísérletek alapját a Chitauri DNS szolgáltatta…

A Chitauri DNS viszont már egy ideje módosult asgardi vérrel… az X-Fegyver pedig a kísérletekhez felhasználta ezeket a fejlettebb Skrullokat is, bennük az asgardi vérrel…

A szuperkatona-szérum és a mutáns DNS alapja is egyaránt az asgardi-Skrull keverék DNS. Minden szuperkatona és mutáns tehát istenek és idegen szörnyek összevegyítéséből jött létre, és a leszármazottaik szintén ezt a vért hordozzák magukban.

Minden szuperkatona és mutáns részben asgardi és Skrull is.

Ezt az igazságot akarta mutatni a Skrull Gregnek…”

„Bucky Barnes naplója, ötvenhetedik bejegyzés.

Őrmi kiáltására ocsúdtam fel. Azonnal felugrottam, hogy kiszabadítsam őt a Skrull kezei közül, de nem volt rá szükség – a zöld rém önszántából elengedte Greget.

Később megtudtam, hogy Őrmi számára az a néhány pillanat, amíg az idegen lény fogságában volt, hosszú perceknek tűnt, pedig valójában talán 10 másodperc sem telt el.

Amikor a Skrull elengedte, Őrmihez rohantam, aki legyengült a vízióktól, alig bírt talpon maradni – úgy kellett őt távolabb támogatnom. Pillanatokkal később már vagy egy tucat fegyveres őr is jelen volt, és nyugtatókkal lőtték teli a Skrullt, aki lassan elájult… és közben mintha gonoszul vigyorgott volna Őrmire, bár lehet, hogy ezt csak képzeltem…

– Greg! – kiáltottam a bajtársamnak. – Jól van? Hall engem?

Ekkor hirtelen azonban a cigarettázó férfi felordított, és az egyik biztonsági őr övéről lekapott egy kisebb pisztolyt, amellyel megcélzott minket.

– Nem! – üvöltötte. – Ennek nem így kellett volna történnie! Azért kapcsoltam le az erőteret, hogy a Skrull megölje őket! KÉMEK! TUDOM! CSAK ÍGY MARADHATTAK ÉLETBEN, AMIKOR MEGJELENT AZ A FÉRFI!

Pár pillanatra lefagytam…”

„Bucky Barnes naplója, ötvennyolcadik bejegyzés.

Csakis Greg kitartásának és lélekjelenlétének köszönhetem, hogy még élek, és egyáltalán leírhatom ezen sorokat. Én ugyan lefagytam, de ő időben kiáltotta el magát, és a biztonsági őrök mind a cigarettás férfi felé fordították a fegyvereiket.

– Ne mozduljon! – kiáltotta az egyikük. – Dobja el a fegyverét, hogy kivizsgálhassuk az ügyet!

– Maguk vakok? – üvöltött vissza a cigarettás. – ŐK a kémek! ŐK az ellenség!

– Azt mondtam, dobja el a fegyverét! – ismételte meg a fegyveres őr.

– NEM! MEG KELL VÉDENEM AZ ORSZÁGOT ÉS AZ EMBERISÉGET!!! – és ezzel a cigarettázó a fegyverrel az őrök felé fordult… elkövetve élete utolsó hibáját.

Azonnal össztűz zúdult rá, és a férfi, akinek a nevét sosem tudtuk meg, holtan rogyott össze. Talán szégyellnem kellene, de… megkönnyebbültem, hogy meghalt. Már az első pillanattól kezdve rossz érzéseim voltak vele kapcsolatban. Lehet, hogy ő sem bízott bennünk, csak parancsot teljesített, aztán Nick kis műsora után végleg elhatalmasodott rajta a paranoiája.

Most így visszagondolva… mintha az egyik biztonsági őr ismerősnek tűnt volna. Sisak takarta az arcát, csak a szemét láttam, de… egy pillanatra mintha úgy tűnt volna, egy színesbőrű férfit rejt a sisak, aki biccent felénk.

Bizonyára rosszul láttam. Az nem lehetett…

Újból Gregre néztem.

– Jól van? – kérdeztem tőle.

Aztán végre egy őr is odajött hozzánk, hogy megvizsgálja Őrmit, és elkísérjen minket a gyengélkedőre – sűrű bocsánatkérések közepette…”

„Bucky Barnes naplója, ötvenkilencedik bejegyzés.

Lassan felkísértek a gyengélkedőre. Ebből a szobából többet láttunk, amíg ott voltunk, mint bármely más helyiségből – de, meg kell hagyni, az orvosaik értették a dolgukat.

Alaposan megvizsgálták Őrmit, vért is vettek, megröntgenezték, és még ami kell. Én csak attól féltem, hogy az igazi kár Greg elméjében történt, nem a testében…

A vizsgálatok közepette, amikor épp nem sürgött-forgott annyi ember Greg körül, odaléptem mellé – mert persze ezek után már egy percre sem akartam magára hagyni.

– Tényleg minden rendben? – kérdeztem tőle. – Az a pár pillanat, amíg az a rém a karmai között tartotta… Nem tudom, mit tettem volna, ha Steve után még egy közeli bajtársamat meg kellett volna gyászolnom.”

„Bucky Barnes naplója, hatvanadik bejegyzés.

Mosolyogva biccentettem Greg válaszára, majd az orvosok részletes elemzést nyújtottak nekünk Őrmi állapotáról. Bevallom, már nem is emlékszem minden szóra pontosan, de a lényeg az volt, hogy Gregnek kutyabaja, csak pihennie kell.

Megnyugodtam. Mindketten megnyugodtunk.

Ezzel lassan a végéhez ért a történetünk, amit kedves olvasóimnak el akartam mesélni. De még mielőtt végleg lezárhatnám életem ezen fejezetét, meg kell emlékeznem arról is, mi történt a vizsgálat után…

Két kimért, öltönyös férfi lépett be a gyengélkedőre, amikor az orvosok távoztak. Semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni az arcukról – mintha csak emberbőrbe bújt gépek lettek volna. Hidegek. Merevek. Ridegek.

Az egyikük semleges tekintettel végigmérte Greget, majd engem… utána pedig, mindenféle bevezetés nélkül, rákérdeztek.

– Uraim – kezdte az egyikük rezzenéstelen hangszínnel –, nem tudjuk Önöket kárpótolni azért a kellemetlenségért, amit a kollégánk miatt kellett elszenvedniük. Nem is áll szándékunkban, ugyanakkor a hiányzó munkaerőt pótolnunk kellene. Önök már mindent láttak itt. Az amerikai kormány nevében szeretnénk felkérni Önöket, hogy álljanak be különleges ügynöknek az X-Fegyverhez. A fizetésre biztosan nem lesz panaszuk, de a munkájukról soha, senkinek nem beszélhetnek. Soha. Senkinek. Várjuk a válaszukat.

Nyeltem egyet… majd Őrmire pillantottam.”

„Bucky Barnes naplója, utolsó bejegyzés.

Elmosolyodtam Őrmi válaszára – elfogadta az ajánlatot, és ez így volt rendjén. Ez a hely… a velejéig romlott volt, de csak úgy tehet bármelyikünk is ellene valamit, ha beépül. Ahogy Nick tette. Bíztam Gregben, és tudtam, hogy semmi olyan tettet nem fog annyiban hagyni, amely a hazája és az emberiség ellen irányulna.

Én is az öltönyösökre pillantottam… és megráztam a fejem.

– Köszönöm, uraim – kezdtem bele –, de félek, ez meghaladná az én képességeimet. Csak egy egyszerű haditudósító vagyok, még csak nem is igazi katona. Nekem… már elég volt a halálból, a vérből, az idegenekből… Kérem, engedjenek haza. Bármilyen titoktartási nyilatkozatot aláírok, ha kell. És ha vannak még itt bajtársaink… őket is engedjék el. Rászolgáltak, hogy hazatérhessenek.

Bevallom, arra számítottam, tovább győzködnek majd, esetleg megfenyegetnek, talán meg is ütnek… de nem ez történt. Csak bólintottak, majd kisvártatva valóban érkezett egy újabb férfi egy-egy szerződéssel – az egyik vastagabb, mint a másik.

A titoktartási nyilatkozataink voltak, illetve Őrmi esetében a munkaszerződése.

Az unalmas és fárasztó papírmunka lényege az volt, hogy ha valaha is beszélek arról, amit itt láttam és hallottam, börtönbe zárnak, esetleg elmegyógyintézetbe, én és a családom mindenünket elveszítjük… de eszem ágában sem volt beszélni. Ugyan ki hitt volna nekem? Talán most, ezen sorok olvasói is őrültnek tartanak a történetem miatt… már ha eljut valaha valakihez ez a napló.

Alaposan áttanulmányoztam a nyilatkozatomat. Minden megtorlás csak arra az esetre vonatkozik, ha még életben vagyok… így a naplót a halálom után a nejemre, a drága Gailre hagyom, és ő eldönti, mi legyen a sorsa.

A magam részéről még Őrmitől se nagyon tudtam elbúcsúzni, olyan gyorsan kitettek a bázisról, és soha többé nem láttam se Skrullt, se gyilkos szuperkatonákat, se semmilyen borzalmat… de Greggel még párszor találkoztam, és egyszer elmesélte nekem a látomásait, amelyekről írtam. Most nem tudok újra belegondolni abba a beszélgetésbe, és hogy mennyit kellett győzködnie, hogy higgyek neki…

Istenek és szörnyek… Belőlük lett az emberi evolúció új lépcsőfoka. Vajon ezzel hány ponton gyaláztuk meg a természetes fejlődés menetét? Látom napról napra, ahogy nő a különös képességű egyének és mutánsok száma a világban, és a szörnyű igazság görcsbe rándítja a gyomromat. Ha Steve mindezt látná és tudná, minden erejével küzdene ellene, én pedig csak naplót írok.

Vajon… tényleg a világűrből jött szörnyek az igazi ellenség, vagy a szörnyeket a lényünk legmélyén rejlő egyetemes természetfeletti érzék hívta életre? Ez már az ókortól kezdve így volt, hiszen a legkorábbi, egyiptomi és mezopotámiai vallásokban is számos szörnyeteggel és démonnal találkozni.

Az istenek és szörnyek harca pedig… talán a rend és káosz örök küzdelme a mi világunkban. Túl kicsik vagyunk mi ehhez. De már a részesei vagyunk, és ideje, hogy tekintetünket egyre inkább a sötét, ismeretlen kozmosz felé irányítsuk…

Mert nem vagyunk egyedül.

U.I. Ezen sorokat barátomnak, Amerika hősének, Steve Rogersnek ajánlom. Nyugodj békében, Kapitány.”